Miért van ennyi problémás párkapcsolat? Hogy lehet ellene tenni?

45N vagyok, és szintén régóta agyalok ezen. Az előző kapcsolati hibákból tanulva nálam/ nálunk és úgy általában a kapcsolatokban a kommunikáció hiánya a legfőbb probléma. Ha az egyik fél nem kommunikatív (mint az exem), akkor megette a fene, ha a másik mindig igyekezne megbeszélni a problémákat, de a másik ez elöl elzárkózik. Innentől szép lassan gyűlnek a sérelmek, tüskék, melyek rányomják a bélyeget a hétköznapokra. Innen elindul a lejtmenet, nincs kedved a másikkal romantikázni, összebújni, szeretkezni, és szép lassan minden eltűnik a kapcsolatból. Minden zavarni kezd, mindenért veszekednek. Nálam az exemmel teljesen megfigyelhető volt ez a folyamat. Én beszéltem volna de válasz sose jött, struccpolitikát folytatott, amiről nem beszélünk az nincs jelszóval.... szép lassan kénytelen voltam másokkal megosztani a gondjaim amiből jöttek a gondok, miért teregetem ki a szennyest. Hiába mondtam hogy azért, mert nem tud leülni velem soha....

Szerencsére sikerült végül olyan párt találbom aki 99,5%-ban olyan mint én, és igy mintha engem is kicseréltek volna. Ha az exem látna most, azt hinné egy másik ember vagyok, pedig nem, csak a hozzáállása a legrosszabb énemet hozta ki belőlem, mellette.

Ha a jó alapok megvannak és a két fél ugyanúgy gondolkodik szinte mindenben, akkor innentől sokkal könnyebb az alkalmazkodás is, hiszen vmennyire a másik fejével is tudunk gondolkodni, átérezzük.

Ezért nem lenne szabad olyan kapcsolatba lenni, ahol a felek túlságosan különböznek és nem egyformák az igényeik. Én így látom.

Megpróbálom röviden, összeszedetten leírni.

Én három fő okot látok, amik átfedésben vannak egymással, egymást tartják fenn.

1. Az önismeret hiánya. Én úgy veszem észre, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem ismeri saját magát, az, hogy saját magunkat is lehet kritikusan vizsgálni és ha kell, megváltoztatni, fel sem merül. Nem csak a külvilág felé, hanem saját maguk felé is egy idealizált képet mutatnak, és sosem értik meg a saját érzelemviláguk hátterét, a motivációiknak, vágyaiknak az alapjait. Az ilyen ember rendszeresen szembesül azzal, hogy nem felel meg az önmagáról kialakított képének, és ez frusztrációt, szégyent, dühöt generál. És aki saját magát nem ismeri ki, az hogyan tudna mást kiismerni? Ha saját magán nem tud változtatni, hogyan tudna egy életen át úgy irányítani egy kapcsolatot, hogy jól működjön? Sosem fogják megérteni, hogy mi történik saját magukban, meg azt sem, hogy mi történik a párjukban és a párkapcsolatukban, és legjobb esetben is egy ideges, hullámvasútszerű érzelmi huzavonában élik le az életüket, mert az elkerülhetetlen problémáikat kizárólag a kiakadás-veszekedés-megbánás-kibékülés ciklusával tudják kezelni. Én ezt tartom a legfontosabb hiányosságnak.

2. Társadalmi elvárások. "Régen" ez szinte kizárólagos érv volt, ma már nem az, de még mindig elemi erejű. A társadalmi elvárások ősi eredetűek, egyfajta közvetett, társadalmi biztonság megteremtésére irányuló törekvés eredményei. Az egyén akkor van biztonságban, ha beilleszkedik a törzsbe, a törzs akkor van biztonságban, ha magához formálja, normalizálja az egyént. Ezért annyira erős ma is a késztetés, hogy beillesszünk, beilleszkedjünk. Csak az a gond, hogy a társadalom csak azt várja el tőled, hogy párkapcsolatban legyél. Mindegy, hogy milyen párkapcsolatban, nem kell jónak lennie. Csak ne legyél egyedül, utána már csak a következő mérföldkő érdekel mindenkit, hogy mikor jön a baba. Én azt hiszem, hogy sok kapcsolat (meg házasság, meg baba) van ezekre az elvárásokra alapozva, ami eléggé szomorú. Gondolj csak a húszas lányok tragikus versengésére, hogy kit jegyeztek már el és kit nem.

3. Romantika. A romantika olyan, mint a modern ember vallása, hiszen ha a szeretethez hozzáadsz egy kis megnevezhetetlen, kiismerhetetlen, természetfölötti, isteni kis pluszt, akkor megkapod a szerelmet. A romantika az, ami az amúgy is önismeret hiányában szenvedő embert végleg elvágja annak a lehetőségétől, hogy kiismerje a saját helyzetét és kezébe vegye a saját életét. Hiszen a társadalom azonnal megtorol bármilyen blaszfémiát, ami az emberi érzéseket esetleg lehúzná az isteni magasságokból és gyarló, megismerhető, hétköznapi, >emberi< folyamatoknak állítaná be őket. És a szomorú az egészben az, hogy ennek a hátterében érzek egy nagyon erős önvédelmet, egy igényt arra, hogy fenntartsuk a romantikus ideálokat. Hiszen ha kiderül, hogy a nagy titok az, hogy egyáltalán nincs semmiféle titok, hogy a szerelem és a megértés kölcsönösen kizárják egymást, akkor kiderülne, hogy milyen sokan alapozták a nagy semmire, a romantika illúziójára életük legfontosabb döntéseit.

Így rendeződik egy rendkívül pusztító kulturális mintába ez a három dolog.

Én a helyedben az önismeretre koncentrálnék. Ha megérted a különbséget aközött, hogy mi vagy és hogy mit akarsz mutatni magadról, megtanulod a kettőt mindig közelebb vinni egymáshoz, megtanulsz önkritikusan gondolkodni, módszeresen kezelni a saját belső konfliktusaidat, kiismerni az érzelmeid, motivációid kiváltó okait, akkor másokkal már sokkal könnyebben menni fog ugyanez.

Kellő önismerettel elejét lehet venni a problémás kapcsolatoknak.

Ugyanis nem csak párkapcsolati kapcsolódás létezik. Családi/szomszédi/főnök-alkalmazott...stb.

Sokféle eszközt használtam ahhoz, hogy jobban megismerjem magam. Feltérképezzem erősségeim és gyengeségeim okát. Megtanultam a vissza-visszatérő kísértetiesen hasonlító élethelyzetek kezelését, és közel sem fejeztem be.

Ha felismerjük saját gyengeségünket, könnyebben fog menni mások (kapcsolódásaink) gyengeségeinek elfogadása mert az egó már enged ragaszkodásából.

Valaki érzi, valaki pedig tanulja a módszereket. Amikor eljön az ideje (a tanuló fél készen áll arra, hogy befogadja a segítő infót), minden eszközt felismer maga körül, amelyeket fel tud használni a kapcsolataiban.

Minden kapcsolatnak van egy kulcsa, amit mindkét félnek (ha nem családról beszélünk) működtetnie kell. Sajnos nem tudok elvonatkoztatni a szakmai oldaláról, de nem szeretnék bővebben belemenni.

Lefordítva és röviden: folyamatos őszinte és nyílt kommunikáció, önismeret és önkritika, elfogadás és tisztelet.

Minden kapcsolat a résztvevő feleken egyaránt múlik. EGYENLŐEN osztoznak a győzelemben és a kudarcban.

Többen is írták, én is az önismeretben látom a kulcsát ennek. Egyik korábbi válaszoló példájára, akivel az exe nem beszélt: sugallgattál vagy reagálhattál olyat hogy vagy az én válaszom a helyes vagy semmi. Nagyon sok ember nem tűri el az ellenvéleményt, de miért? Abból tudunk igazán fejlődni! Így sokuknak már kedve sincs elmondani amit éreznek, hisz ugyis dorgálás vagy csúnyán nézés jár érte. Mindenkit meg lehet beszéltetni, csak érteni kell a nyelvét.

Fel kell ismernünk a saját hibáinkat és azon változtatni,bármi történik a mi hibánkat keresni, hogy mit tehettünk volna másképp adott helyzetben. Ahogy mi változunk, a világ is velünk változik! Nem követni a "majd ha te ezen és azon változtatsz én is" című fejezetet előadni, mert ez nem vezet előrébb. Soha nem a világ a hibás, a hiba mindig a saját reakcióinkban van.

N,12 éve párkapcsolatban.

"Ezért nem lenne szabad olyan kapcsolatba lenni, ahol a felek túlságosan különböznek és nem egyformák az igényeik. "

Ez a téma is megérne egy misét.

Épp a napokban beszélgettem erről a témáról egy ismerősömmel. Én kijelentettem hogy olyan társat tudok elképzelni magam mellett akivel mindenben hasonlítunk, ugyanolyan a gondolkodásunk, hozzáállásunk, minden.

Erre ő kapásból mondott egy példát, ami ennek ellentmond.

Azaz, pl. az egyik fél -mondjuk úgy- művészi hajlamú, fejlett a szépérzéke, viszont nem gyakorlatias, míg a másik fél nem ilyen, a gyakorlati dolgokban viszont vannak erősségei. Így a két eltérő fél ki tudja egészíteni egymást.

Ugyanakkor egy ellenpélda, van egy otthon ülős, csendes programokat kedvelő fél és egy kifelé élő, pörgős, bulizós. Ugye nem kell részleteznem hogy ebben soha nem fogják kiegészíteni egymást, hanem csak feszültségek forrása lesz.

Szóval apró szeletenként kell vizsgálni ezt a dolgot is.

Egyébként nagyon jók a hozzászólások, mindegyikkel egyet tudok érteni.

Nagy baj a kommunikáció hiánya. De menjünk tovább, ha valaki kommunikálja a másik fél felé a megoldandó és megoldható problémákat, de a másik fél erre nem tud megfelelően reagálni, akkor megint megette a fene az egészet.

Pl. voltam olyan párkapcsolatban, ahol bizony belesodródtam abba hogy végül csak a volt párom határozta meg a kapcsolatunk szabályait. Mert én akárhányszor kommunikálni próbáltam felé az én határaimat, a felvetődő problémákat, abból mindig sértődés lett, illetve soha nem az volt a reakció hogy "oké, gondolkodom rajta és igyekezzünk megoldani mert így maradhatunk együtt", hanem az ellenkezője,pl. "akkor inkább a barátnőimmel töltöm az időmet, mert ők legalább úgy fogadnak el ahogy vagyok és nem traktálnak problémákkal"

Hozzáteszem, iszonyatosan megfontolt vagyok, az ilyen jellegű mondanivalóim soha nem jönnek ki belőlem olyan nyersen ahogy megszületnek, mindig alszok rá egyet-kettőt, és aprólékosan megfogalmazom, hogy véletlenül se legyek bántó, hibáztató.

Szóval rengeteg buktató van egy kapcsolatban, csak nem mindegy hogy ezekhez hogyan állunk hozzá.

Kompromisszumkészséggel?

Rugalmasan?

Hiszünk-e abban hogy a problémákat nem fenntartani hanem megoldani kell?

Mit üzennek számunkra a problémák?

-Azt hogy ezt meg kell javítani?

vagy

-azt hogy ez jel arra hogy nincs egymással dolgunk?

Véleményem szerint a romantikus filmek tömkelege sem használ sok embernek.

Az életben soha nem lesz olyan idilli tökéletes egy kapcsolat mint amit a filmekben látsz. Aztán mikor ezekkel a problémákkal találkozik az ember, megijed, nem érti, és legtöbbször úgy reagál, hogy inkább eldobja az egészet, mert ő olyan rózsaszín szirupos kapcsolattal elégszik meg, amit ott látott benne a fénydobozban.

Ismerek olyan embereket, akik romantikus filmeken élnek, és nem is elégszenek meg olyan valósággal, amiben hibák is vannak. És hangoztatják is, hogy csakis a tökéletessel elégszenek meg, nem hajlandóak semmiféle kompromisszumra.

41f

Sokan írták már, de én is első helyen az önismeretet emelném ki. Kellő önismeret nélkül az ember nem tud számára jó döntéseket hozni. Ideig-óráig minden kapcsolat működhet, de amikor hosszútávon előjönnek problémák, pl. az első pár válaszban olvastam valahol, hogy a nő rájött, hogy amiért felnézett a férjére, azt ma már megveti benne.

Szóval az ilyenek szerintem pont azért jönnek elő, mert magunk sem tudjuk, mi a jó nekünk, mit akarunk az élettől, milyen társat akarunk és csak sodródunk. Könyörtelenül próbáljuk a másikat a saját kényelmünk szerint formálni, közben mi is szenvedünk. Disszonáns kapcsolatokat látni mindenhol.