Lehet hormonális vagy idegi jellegű problémája valakinek a szerelem miatt?

Én igyekszem úgy gondolni a helyzetemre, hogy normális. De már kezdek gyanakodni, hogy nem. Lehet, hogy tényleg az. De én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy én már eddig is nagyon sok rossz dolgon mentem keresztül a furcsa pszichém miatt, és sok mindent megéltem, szóval tudom, hogy milyen, ha a pszichéje az embernek nem oké. Kifejlesztettem én is a túlélés eszközeit. De ilyen szenvedésen még sosem mentem át, mint most. És az én múltammal, ha azt mondom, hogy szenvedek, akkor az igencsak valós. Szóval nem úgy történt ez az egész, hogy egy egészséges psziché hopp hirtelen tönkre ment, hanem az én már amúgyis össze-vissza ragasztott pszichémen ejtett sebet ez a szerelem. Most lehet, hogy költőien fogalmazok, de nem tudok túl sokat ezekről a dolgokról. Bevallom, hogy én eddig nem is tudtam, hogy létezik lelki szenvedés.

De már ott tartok, hogy nem érdekel, ha ez normális. Én nem tudok ezzel együtt élni.

Az is lehet, hogy tényleg hisztizek, mert hisztis vagyok ezek miatt a dolgok miatt. De létezik erre megoldás?

Lehetséges ilyen lelki fájdalmakkal éveket kihúzni???? És hova vezet ez? Nem fog a pszichés problémám fizikaira váltani??? Mert én jól bírnám a gyűrődést, ha tudnám, hogy van megoldás, és ha tudnám, hogy egyszer ezen túljutok.

Abban kételkedem, hogy a fiúval való végső szakítás segítene. Az érzéseim attól nem fognak változni.

Vagy azt mondjátok, hogy minél többet látom, annál rosszabbul leszekk????? Ez lehetséges? Egyre jobban megszeretem, de arról van szó, hogy én nem abba a fiúba szerettem bele, aki ő valójában, de a valódi fiút is kezdem megszeretni. Fel sem tudom fogni, hiába vagyok azt hiszem, hogy okos, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni, mi történik velem. Már nem akarom megmagyarázni. Csak jól akarok lenni.

Azt mondják,hogy a gyógyszerek nem segítenek. De amikor olyan rosszul vagyok. De most ez viszont nem hiszti. Egész életemben szenvedtem, amióta én tudok magamról. Nagyon sok bajom volt, és levetettem őket, és valahogy létrehoztam egy énidentitás 22 éves koromra. Kiderült most, hogy nem voltam elég ügyes. Az volt a baj, hogy én mindig azt gondoltam, hogy az érzelmek semmit sem számítanak, és én mindent racionálisan szerveztem meg. Mindent, az egész életemet. Tudom, hogy ez szégyen. De én nekem sosem mondta senki, hogy a szerelem ilyen, és hogy az érzelmek ilyenek. Most 24 vagyok, igyekszem mindent megtanulni erről, mert már látom, hogy meg fogok őrülni, mint Nietzsche, ha azt csinálom, mint ő, és kizárok minden érzést, és az nem teljes élet. De én pszichésen már korábban is beteg voltam, ezért én nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok az érzelmek teljes fogadására, igen nagy munkával talán egy részére. Nem vagyok pszichopata, érzéseim vannak, érzek dühöt, gyűlöletet, stb., csak a szeretettel voltak problémáim. Mindenkivel jól tudok bánni, csak a szeretteimmel nem, és ez egyre nagyobb baj. Tényleg muszáj bevallanom, magamnak is, és nektek is, mert talán tudtok segíteni, hogy én tényleg úgy gondoltam, hogy érzések nélkül lehet élni. De úgy tűnik, hogy nem. És most minden rám szakadt, ahogy Jung is mondja, ha így teszel, ahogy én, és mindent kizársz, akkor rád fog minden szakadni.

Nem tudom, teljesen sosem leszek egészséges, de valami megoldásnak kell lennie. Vagy lehetséges, hogy egész életemben szenvedni fogok? Ez lehetséges? Hogy lehet így leélni egy életet?

A szerelmen mindenki valahogy túlteszi magát, de engem már kezd túlontúl megviselni. Azt hiszem, hogy a fiú is észrevette, de ő azt hiszi , hogy van valakim :(, látszik, hogy mennyire nem ért semmit :(. Nem ért senki semmit, és én is csak nagyjából. A hosszú távú megoldás megvan.De én nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel, hogy most, hogy hagyom, hogy érezzek, hogyan kezeljem azt, ha bekattanok :(. A fiúnak sem jó, nekem sem :(.

De azért nem olyan jó ez a kapcsolat. Csak azért még együtt vagyunk, néhány hetente.

De én nekem hat hónapba telt, mire tudtam beszélni az érzéseimről. Mert nekem nem tetszik, ahogy bánik velem, de én hiába mondtam neki mindent, meg sem akart érteni. Ha tovább lépnénk, mindenkinek jobb lenne, ezt érzem, de mégsem tudok. Azt hiszem, hogy ő csak azért van velem, mert nincs jobb megoldás. Azt mondja, hogy szeret, de ezt nem érzem, ezért sem tudok vele beszélgetni, nem is akarok, sosem akartam vele semmiről beszélni. Tudom, milyen egy normális párkapcsolat, és ez sosem volt az. Az állandó hazudozásai miatt úgysem hiszek neki. Én is hibáztam, persze, de én mindig egy dolgot akartam, megismerni őt. De ebből már semmi nem lesz.

Én úgy számoltam, hogy még félévet kell kibírnom. De én is kezdem érezni, hogy ha találkozom vele, akkor csak még jobban megszeretem, és csak egyre rosszabb lesz minden. De nem tudom, hogy tudok még jobban szeretni valakit, akit még csak nem is ismerek, mert elzárkózik előlem.

Biztosan vannak hasonló emberek, mint én. Ti hogy tudtok túljutni ezen? Hogy lehet így élni?