Milyen együtt lenni egy mentális beteggel?

Jaj ismét szeretném megköszönni a válaszokat! Már ez, még ha másról is van szó, már annyira jól esik nekem, hogy veszitek a fáradtságot és leírjátok ítélkezés nélkül a tapasztalatotokat. Nem tudjátok, hogy milyen jó érzés nekem erről beszélni!!

Igen, egy barátságnál valószínűleg más. Heti szinten néhány órát eltöltötök együtt, azalatt meghallgatjátok a bajait (ami sokszor tök alaptalan vagy jelentéktelen), vagy bámuljátok a bánatos arcát, de aztán mindenki megy a saját dolgára. Egy kapcsolatban más a helyzet. Én pl. sokszor álmodok rosszat. Nem is igazán rémálmok, hanem inkább csak ilyen furcsa, zavart dolgok egyvelege. Megesik, hogy álmomban beszélek (volt olyan, hogy álmomban elkezdtem vele kiabálni, elég csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, mert azt hittem, hogy felkeltett a teljesen más álmomból és valami hülyeséget mondott), máskor pedig sétálgatok álmomba.

Ezt végig nézni is fárasztó lehet. ☹

Ilyen gondolataim már nekem is voltak. Egyszerűen nem akarod magaddal rángatni őt a mélységben ahol épp vagy. Túlságosan szereted és becsülőd Őt, ezért a legjobbat akarod számára. Ilyenkor az ember egy része várja, hogy akarata ellenére is „megmentsd” Őt, viszont az emberek nem gondolatolvasók, meg egy idő után bele is fáradnak az örökös veszekedésbe. Különösen, ha mindig ugyanazt kell elismételni. Lehet buta példát hozok, de nekem a 13 okom volt című sorozat nagyon megindító volt. Nagyon sok mindent fején találtak. Ott is van valamelyik részben egy olyan jelenet, amikor ordítva elküldi a szerelmét, de belül szétszakad, úgy szeretné, hogy maradjon, de sajnos nem lehet mindig ott maradni. Ha mindenki maradna, csak depressziós emberek lennének.

Az az ember még ott van legbelül. Tudom ritkán bújik csak elő, és ahogy romlik az állapota úgy ez még jobban ritkul, de ott van még. Olvastam egy könyvet: Jenny Lawson: Őrülten boldog. Számomra igazán inspiráló volt, én sokszor innen merítettem erőt. Nagyon rövid részletekben olvastam, még most sem fejeztem be teljesen, mert egyszerűen nincs ennyi energiám, de tényleg hasznos a meglátása. Csak ajánlani tudom.

Ez az ördögi kőrforgás egyébként ismerős.. nagyon haragudtam a barátomra, amiért nem segít nekem, de nem mertem neki szólni, hogy segítsen. Ő kérte, hogy változtassunk az egészen, ötletelt és mindent kipróbált, ami tőle telhető, viszont, ha én nem akarom, halott ügy. Mivel én mindig csak annyit mondtam, hogy majd változtatok, ezért ő dühös volt rám. Mind a ketten dühösek voltunk a másikra, én mert nem segített, Ő, mert nem segítettem, hogy miben segítsen. Nagyon nehéz.

Egyébként abból, amit írtam, nem tudom mennyire érződik ki, de nem hibáztatom Őt a történtekért. Illetve igen, rossz döntést hozott, de lehet, hogy ha akkor azt nem tette volna meg, akkor már bele bolondult volna, vagy én soha se jutok el a kezelésekre. Csak remélem, hogy nem ismétlődik meg, és ez legalább motivál arra, hogy tegyek érte!

Igen, ez valóban így van. Az én esetemben ezek a problémák gyerekkori sérelmekből származnak. Nem panaszkodhatok, mert mindent megkaptam, ami szükségesnek tűnt, talán többet is, de úgy tűnik valójában másra lett volna szükségem. A szüleim kalitkában neveltek, ami miatt zárkózott lettem, bátortalan, félős, aztán pedig ez miatt bántottak szóban (apukám az az igazi ősbunkó). Jót akartak, csak nem értették, hogy nem úgy működök, mint a testvérem, bár szerintem nála se a legjobb módszert használták.

Ugye említettem, hogy elkezdtem kezelésekre járni. Már Február eleje óta járok, minden héten, ritka kihagyásokkal. Segít valamennyit, de azt hiszem nem ez lesz a megoldás. Egy évet tűzött ki a terapeuta, hogy ez idő alatt kell valaminek változzon. Meg adom neki az esélyt, de már másoktól is hallottam (csak sajnos később, mint ahogy elkezdtem járni), hogy sok embernek nem is használ, inkább a kineziológia. Ha ez nem működik, kipróbálom azt.

Annyit tehetek, hogy kizárom az otthonról hozott sérelmeket és megpróbálom átforgatni magamban. Tudom, hogy a sport is segítene, úgyhogy ezzel is próbálkozni fogok, csak sajnos nagyon nehéz neki állni, különösen, ha előtte soha nem sportoltam.

Tudom, hogy mik szoktak segíteni, tudatosan tudok javítani a helyzetemen, csak sajnos néha ahhoz nincs erőm, hogy elinduljak reggel dolgozni, nemhogy még a gondolataimat is jó irányba tereljem.

Kedves utolsó válaszoló! Mindegy szerintem, hogy minek hívjuk. Én is úgy gondolom, hogy az ember tud magán segíteni, ha akar, és az orvosi segítség is ezen alapszik. Viszont, ahogy már korábban is írtátok, ha te változtatni is akarsz, ha olyan közegben vagy, esélyed sincs.

Az a baj, hogy én nagyon bizakodva mentem oda, de olyan érzésem van, mintha nem is értené, hogy miről beszélek. Mintha sokszor elbeszélnénk egymás mellett, a természetünk és a fontossági sorrendünkből adódóan. Nem mintha véleményt formálna bárminek is, csak úgy valahogy még is érzi az ilyet az ember. De elvileg van még fél év, úgyhogy végig csinálom, és remélem a legjobbakat! Ma is megyek, de rosszul vagyok még a gondolatától is.. Nem szeretek odajárni.

Anyukám, amikor rájött, hogy ilyen jellegű problémáim vannak, nagyon magára vette és szerintem azóta is attól retteg, hogy rossz anyukám volt. Pedig ilyenről szó sem volt. Próbálom neki elmagyarázni, hogy ez nálam ezt váltotta ki, de egyébként lehet, hogy mást meg motivált volna, szóval nem az ő hibája, csak én ilyen lelki állapotú vagyok. Lehet gyengébb vagyok, mint az átlag.. mindenesetre én mindig mindent magamra vettem sajnos.