Most mégis mit kéne tennem, kinek higgyek és kire hallgassak?

A párommal másfél éve vagyunk együtt. Kezdetben szuper kapcsolat volt, boldogok voltunk, sokat beszéltünk a szép közös jövőnkről, hogy összeköltözünk majd és közösen családot alapítunk... Én nagyon családcentrikus vagyok, így boldog voltam, hogy találtam egy olyan férfit, aki velem szeretné leélni az életét... mára azonban egyszerűen siralmas az egész helyzet amibe kerültünk. Tavaly ősszel kezdtek megromlani a dolgok, akkor azt hittem ez azért van mert nekem megszűnt a munkahelyem (szezonmunkám van), emiatt feszült voltam, ő pedig sokat dolgozott. Nem volt jó a nemi életünk, nem csináltunk soha semmit, sok volt a vita...

Aztán volt hogy 1-2 hétig megint jól elvoltunk, majd megint megzuhantunk, de úgy gondoltam, amint ismét dolgozni kezdek jobb lesz. (Bár ő nem irritált engem sosem, szerintem inkább én kezdtem el irritálni őt...)

Idén bizonyossá vált hogy valami tényleg nagyon megváltozott és sajnos nem jó irányba. Volt egy műtétem márciusban, kórházban is voltam 3 napot. Nagyon jól tudta, hogy mikor fogok befeküdni, ő azonban előtte itthon maradt 5-6 napot a születésnapja körül, majd a műtétem idején egyszer se tudott hozzám bejönni a kórházba és velem lenni, mert a főnöke nem engedte már el. Ez akkor rosszul esett, főleg mivel az az 5-6 nap alatt is tulajdonképen kicsit se foglalkozott velem, 12 órákat aludt és stb. Amikor mondtam hogy félek a műtéttől úgy tűnt nem érdekli, majd miután hazajöttem a kórházból és iszonyat nagy fájdalmakat éltem át, mindig veszekedett velem. ("Ne b.. már fel agyilag! és társai...)

Mindeközben elterveztem hogy idén újra visszaülök az iskolapadba hogy ne csak érettségim, szakmám is legyen amivel könnyebben el tudok majd helyezkedni. (Ezt részben magamért is, és a szebb jövőnkért is szerettem volna meglépni...) Eleinte erre semlegesen reagált, majd jött az hogy "Úgyse tudod megcsinálni" és hogy "Ugye tudod hogy nagyon kicsi rá az esély hogy minden összejöjjön...?", persze nekem ez fájt hogy nem támogat, s közöltem vele, hogy igenis be fogom neki bizonyítani, hogy sikerülni fog...!

Miután felgyógyultam elkezdtem dolgozni. Az iskolába már beiratkoztam, minden amit elterveztem, pl. anyagi kiadások - sikerült megcsinálnom, elintéznem. Azonban ahelyett hogy mellettem állna, úgy döntött érzelmileg zsarolni fog. (Legalábbis szerintem EZ az.) Közölte hogy amint elkezdek iskolába járni, nem lesz rá semmi időm (mert egy diáknak persze semmi szabad ideje nincs...), ezért ő elmegy az ország másik végébe egy céghez dolgozni, ahol el is szállásolják a dolgozókat, s max havi 1 alkalommal hazajön hozzám. Mert hát én tanulni fogok... Nyilván azt hitte hogy visszalépek mindentől csak ne menjen el, én viszont közöltem vele, hogy oké, menjen, én akkoris iskolába megyek.

E tervét a mai napig nem vetette el.

A nemi életünk borzalmas, van hogy 3 hétig le se fekszünk egymással, nem megyünk továbbra se sehova, egy szimpla sétára se hajlandó, nem tudunk kulturáltan beszélgetni mert előbb-utóbb valamelyikünk idegessé válik...

Ő folyton irányítani akar engem, mindig el tudja mondani hogy mit hogy kellett volna csinálnom ez és az helyett, hogy ez a döntésem rossz volt, ez meg úgy ahogy elment, az meg kicsit jó volt... Egy nagy gyerekként kezel. De mindig hozzáteszi hogy ő csak segítségként mondja, nekem viszont ez nem minősül annak. Persze nekem ez nem tetszik, neki az nem tetszik hogy nekem mindez nem tetszik, aztán összeveszünk rendesen... mindig.

Már próbáltam vele leülni beszélni mindezekről, hogy én egy érett, felnőtt nő vagyok, célokkal és tervekkel, ne akarjon irányítani. Szexuálisan is már annyiszor próbáltam felé közeledni (beöltözni, táncolni, játékos lenni), sőt le is ültem vele, hogy esetleg valami extrémebb vágya vagy fétise van, azért nem kíván engem, nem meri elmondani, vagy mi, mert bennem bízhat, s nyugodtan mondja el ha valami van, én meg fogom őt érteni. Persze csak kiröhögött hogy miket gondolok én róla...

Sokszor elmondtam érthetően, hogy én tényleg vele szeretnék maradni, nekem már jól esne ha nem szimplán egy barátom lenne, hanem egy társam, aki mellett "letelepedhetek". Összeköltözés, házasság, gyerekek... Persze nem mindezt egyszerre gyorsan, hanem majd szépen sorban évek alatt...

Nagyon türelmes alkat vagyok, szeretek mindent megbeszélni, nem akarom hogy egy félreértés mondjuk megmérgezzen egy kapcsolatot. Soha nem csaltam, nem is szándékozom. Engedtem a haverjához iszogatni, nem voltam féltékeny amikor a volt gyerekkori lány barátjával boldogan egymás karjaiba ugrottak amikor összefutottunk, ha hazajön a húga és annak párja hagyom hogy leüljenek kártyázni és közös programokat csináljanak hiszen ritkán látják egymást. Igyekeztem jól kijönni az anyukájával is, egy jó ideig azt hittem szeret, aztán egyszer hallottam egy telefon beszélgetésüket, amikor az anyukája nem tudta hogy mindent hallok, és maradjunk annyiban hogy szerintem egy pénzéhes, munkaundoros dögnek lát...

Annak ellenére hogy sokszor nagyon rossz mellette van hogy elkapja az agyát a gépszíj, és bújik hozzám, meg szerelmet vall, és közli hogy nem akar elveszíteni. Szeretné hogy nézzünk meg egy filmet, eljön elém ha végzek a munkával, aranyos sms-eket hagy. De ez nagyon ritka. Egyre ritkább.

A barátnőim közül van aki nagyon csúnyán összeveszett már velem emiatt, mert szerinte nem érdemel meg engem és csak magamat kínzom. Az egyik kolléganőm azt mondja ő volt már hasonló helyzetben de ott ő volt a passzív fél és akkor már nem volt szerelmes, szerinte a párom se az és hagyjam el... Régebben írtam már ki egy kérdést ide, akkor azt a választ kaptam szinte minden válaszoló szerint hogy megcsal/nem szeret...

Az a vicc az egészben hogy a kapcsolatunk elején, sőt tavaly októberig minden idilli volt, s mindig szörnyülködtem a baráti körömben azokon a fiatal nőkön, illetve férfiakon, akik a társuk mellett szenvednek (persze tiniként nekem is volt rossz kapcsolatom, de az megint más mint egy felnőtt kapcsolat), s nagyon büszke voltam, hogy az én párom rendes és normális. Sokan mondták hogy jajj de jó nekem hogy ilyen férfit találtam.

Most meg azt érzem hogy mindenki sajnál, hogy én is ilyen kapcsolatba kerültem, édesanyám sőt nagymamám is maguktól rákérdeztek hogy "Ugye baj van...?" pedig igyekeztem őket nem terhelni mindezzel.

Most szerdán megbeszéltem vele hogy leülünk és szépen átgondoljuk a dolgokat, hogy ki hogy tekint már erre a kapcsolatra és mit akar a továbbiakban, szeretném tisztázni a dolgokat. Ő nem érti miért mert szerinte minden jó és semmi probléma nincs, csak én generálom mindig a feszültséget...

Ő 26 én 21 éves vagyok.

Szerintetek mit kéne tennem?

Véleményeket, tanácsokat várok.