Volt már veletek olyan, hogy családod és a barátaid próbáltak rád erőltetni egy párkapcsolatot?

Hm, én jelenleg pont azért járok pszichológushoz, hogy kikezelje belőlem Édesanyám állandó irányítási kényszerét az életemből.

Ne foglalkozz senkivel, csak azzal, hogy te mit szeretnél. Marhaság rád erőltetni bárkit, ha te nem szeretnéd. Azt felejtik el ilyenkor az emberek, hogy nem ők fogják élni az életed, hanem te. És ki tudhatná legjobban, hogy neked mire van szükséged, ha nem te?

Ne érdekeljen a véleményük, ne hagyd magad befolyásolni, mert ha még bele is mész, később megbánod.

Az én anyám is kényszeresen meg akarja mondani, ki megfelelő a gyerekei számára és ki nem az. Van, aki hagy neki ebbe beleszólást, én mondjuk nem.

Fura, még olyan nők is vál(hat)nak ilyen anyává, akik fiatalabb korukban ugyanezt elszenvedték a szüleiktől...

A "családommal" nem tartom a kapcsolatot (nem mennék részletekbe, de van rá okom bőven), a barátaim viszont megválogattam, intelligens emberek, nem próbálnak rám erőszakolni semmit. Véleményt, tanácsot kérésre (!) adnak, de nem erőszakoskodnak. Ugyanígy én sem pofázok bele az ő életükbe, tiszteletben tartjuk egymás határait.

Nem hagynám amúgy egy percig sem, hogy bárki irányítani próbáljon, határozottan megmondanám az erőltetőknek, hogy a nem az NEM, ha pedig valamelyikük legközelebb is erőltetni próbálná, abban a percben faképnél hagynám és megmondanám, hogy amíg nem képes tiszteletben tartani a döntésed, addig ne is keressen.

Egyszer próbáltak titokban összeboronálni valakivel, nagyon mérges lettem miatta, azóta nem volt ilyen. Nekem amúgy a családom nem szól bele a magánéletembe, tini koromban sem tette, úgy gondolták (helyesen), hogy az én dolgom. A saját hibáimat is nekem kell elkövetnem.

Haverok szoktak cseszegetni, hogy mikor lesz már valakim, amikor visszakérdezek, hogy hol ismerkedjek (internet nálam kizárva), mind elhallgat.

Szerintem közöld velük, hogy a továbbiakban magánügy a párkapcsolati téma, ha lesz komolyabb, majd bejelented, addig pedig lesznek szívesek a saját életükkel foglalkozni. Persze mindezt kedvesen, disztingváltan.

Én lányként vagyok/voltam ebben a helyzetben. Legutóbb már mérgemben azt mondtam, hogy nem kell nekem senki, a célom, hogy egyedül dögöljek meg, és ahhoz, hogy gyerekem legyen elég elmennem egy spermabankba. Azóta csend van. Folyamatosan nyomta a dumát, hogy bemutat egy ismerőse fiának, mert ugyanolyanok vagyunk, az lényegtelen volt, hogy én akartam e vagy sem. Az utcán is képes volt mutogatni, hogy nézzem azt a srácot, milyen jóképü, illene hozzám. Ha valahova mentem a barátnöimmel és kicsinosítottam magam, akkor már azzal jött, hogy ki az a szerencsés akinek így öltöztem fel. Nem hagyott nyugtomat. Próbáltam szép szóval, nem ment, muszáj volt erőszakosabban fellépnem. Más nem segít.

Huszonéves lány