Szerintetek hogyan reagálna barátnőm, ha ezt megtudná?

Más szervi problémám nincsen. Lelki? Hát az akad.

Eléggé rosszul hatott a lelkivilágomra, hogy már bőven elmúltam 20, mire sikerült barátnőt szereznem.

Az is eléggé lelki fájdalom volt, hogy barátnőmnek előttem már volt barátja, és iszonyatosan frusztrálónak éreztem, hogy én ott vagy huszonévesen, és nem tudok semmit, és előttem egy 17 (!) éves sokkal többet tudott teljesíteni.

De a legsúlyosabbnak azt ítélem, hogy amikor párszor megpróbáltam gyógyszer nélkül és nem ment, akkor barátnőm kb. majdnem szakított, hogyha nem működik a szex, akkor minek erőltetni a dolgokat? Aljas dolgokat mondott, és ebben az a legrosszabb, hogy úgy érzem igaza van. Huszonévesen tényleg nem kéne ilyen problémáknak felmerülnie.

Először is, mindenkinek köszönöm szépen a válaszokat!

Megpróbálom röviden összefoglalni az észrevételeitekre a nézőpontomat.

Azért beszélhetünk már összeköltözésről, mert jó együtt. Nem tudom magam sem, hogy ez most azért van, mert VELE jó, vagy csak azért, mert sokáig voltam egyedül, és örülök, hogy végre van VALAKI. De tény, hogy a kapcsolat számos része jól esik, hogy van. És elismerem: félnék újra egyedül lenni. Félnék, mert nagyon sokáig iszonyatosan lent volt az önbecsülésem. Nem akarok újra egyedül lenni, és esetleg visszasüllyedni.

A problémámra megoldást sokáig és teljes erővel kerestem. Próbáltam már megbeszélni szülőkkel is, és a korábban leírt dolgokat is mind végigvittem. De tegyük fel, szakítok, és úgy döntök, hogy egyedül maradok. És ha a következőnél sem fog menni? Ha ugyanazokkal a gondokkal találom szemben magam? Akkor ott lesz a fejemben a tudat, hogy fölöslegesen ment el, egy egyébként jó kapcsolat.

Annyi erőt fordítottam már arra, hogy az énképemet rendbe tegyem. De egyszerűen nem tudom másként látni a dolgokat. Ha valaki 23 éves koráig nem tudja kielégíteni a legalapvetőbb férfiúi szükségletét, azt nem tudom úgy látni, hogy rendben van. Ez a teljes kudarcélmény. Ez a legalja. Ez egyszerűen lúzerség.

Viszont, mivel nem akarom, hogy azt higgyétek, hogy egy magamba forduló ember vagyok, ezért annyit elárulok, hogy az élet más területein rendben vagyok. Van munkám. Hetente párszor kondizok egyet. Vannak barátaim, élek szociális életet. Zenélek. Nemegyszer játszottam már nagyközönség előtt – és a nagyközönséget úgy értsétek, hogy 1000 fő legalább. Biztos vagyok benne, hogy a külvilág ezt nem látja rajtam, hogy milyen problémáim vannak lélekben. Volt már többször példa arra, hogy csajok felkínálták magukat.

Valljuk be, ezek a dolgok azért bárkinek adnának önbizalmat. De bennem ezek ellenére mégis ott van az a későn-érő srác, akinek nem jutott ki a jóból…

És hogy barátnőm miért mondott aljas dolgokat? Nem tudom, de sajnos én is ezt érzem a mai napig, hogy ez egyszerűen nem-normális. Ennyi idősen a libidómnak az egekben kéne lennie. Ha belegondolok, hogy az előttem lévő sráccal úgy mentek a dolgok, hogy még várni sem kellett két alkalom között, szinte szétszakad a fejem. Nekem a tizenéves önfeledt aktusok, a szexualitás felfedezése még elvárások és összehasonlítások nélkül, amikor mindenki a nulláról indul, kimaradt. Nem bírom feldolgozni ezt a traumát. Pedig jó sok pénzem ráment a pszichoterápiára…

Ha esetleg van valaki, aki hasonló cipőben járt, és megtalálta a kiutat, annak hálás lennék, ha írna valami jó tanácsot. Persze bárkinek szívesen olvasom a véleményét!