Ha mindig csak férfiak barátkoztak velem, mondjak le az emberi kapcsolatokról a páromért?

Nem tudok barátokat szerezni, sosem tudtam, de a magányt sem bírtam elfogadni.

Az ismerősi köröm, akikkel tudok beszélgetni, néha programot csinálni, általában exek vagy reménykedő férfiak, s én ezzel tisztában vagyok - de amíg ez nem lehetetleníti el, el szoktam fogadni a "barátságot".

Párom szerint ezzel azt közvetítem, hogy kapható vagyok, felkínálkozom, ráadásul kockázatos, mert nem ismerhetem eléggé a másikat, és megtiltotta az ilyen jellegű kapcsolatfenntartást.

De... nem tudok rendes, női barátságokat kialakítani, és borzasztóan magányos vagyok, hogy nincs kihez szólnom, egyedül megyek túrázni, stb., főleg, hogy a vőlegényem messze él, még nem tudtunk összeköltözni.

Szerintetek van értelme megpróbálni mégis elfogadtatni, hogy az ellenkező nemből szerzek társaságot, vagy jogosan ítél el és ítél magányra?

Ami engem illet, 30 év alatt nem tudtam változtatni a szociofóbiámon, a szorongásomon, és a többi nő nem is adott esélyt soha, hogy megismerjen, ez már az első pár percben el szokott dőlni, mindig kirekesztett vagyok, nem hiszem, hogy ezután tudnék szerezni női barátot...