Mit tanácsolnátok ebben a helyzetben, menthető a kapcsolatunk?

A barátnőmmel már 4 éve vagyunk együtt, de kezdenek kiütközni olyan dolgok, amikkel nem tudok mit kezdeni. Felnőtt kapcsolati problémák, amikben életkoromból fakadóan eddig nem volt részem.

Nem szeretném elveszíteni, de ha a jövőnket nézem, nem látok közös pontot és ez elkeserít. Hosszú lesz, de remélem adtok pár használható tanácsot.

Középiskola végén ismerkedtünk meg ( 4 év különbség van közöttünk). Én egyetemre mentem, ő pedig szakmát tanult. Én albérletbe mentem, ő a rokonainál lakott Pesten. Most lassan végez a sulival, heti 2 nap iskola, heti 5 nap diákmunkára jár, hogy legyen elég pénze. Én sem unatkozom, nem vagyok az a bulizós egyetemista típus. Tanulok, dolgozom, építem a jövőmet.

A gondok ott kezdődtek, hogy nekem vizsgaidőszakom van. Ő szeretne nálam lakni, mert közel vagyok a munkahelyéhez. Egy ideig oké volt, de rájöttem, hogy nem tudom kipihenni magam. Ő 03:30-kor kel heti több napot, én meg előtte 1-2 órával fekszem le, mert tanulok. Mindig felébredek olyankor, alig tudok vissza aludni, nem vagyok kipihenve, amúgyis stresszes vagyok, nem büfészak. Délutánosként este hazajön, széthagy mindent, zuhanyzik, lefekszik. Ha bármit felvetek: "Hagyjam, ő dolgozott ma és fáradt." Ebben igaza van, de engem meg elgondolkodtatott, hogy ezt akarom hallgatni egész életemben, hogy ő dolgozik 8 órát és vége a világnak?

Mindegy. Megkértem, hogy vizsgaidőszakban csak találkozzunk napközben és kész. Ez rosszul esett neki és megharagudott rám. Azt mondta, hogy akkor mi lesz, ha majd együtt élünk? Így számíthat rám? Mondtam neki, hogy az más, akkor már nem műszakozni jár, nem diákmunkás lesz (tipikus női szakmát tanul, csak nappali munka van). Nem igazán hatotta meg.

Emellett ő állandóan felveti, hogy butának érzi magát mellettem. Én ezt soha nem éreztettem vele, soha nem mondtam neki ilyet. Én okosnak tartom őt, az osztálya legjobb tanulója és érdeklődik a világ dolgai iránt.De ő lenézi magát, mert én egyetemista vagyok, ő meg nem és annyi mindent tudok, van egy csomó lehetőségem, a világ kinyílt előttem ő meg tök buta hozzám képest. Ezt ő szokta mondani. Ezzel sem tudok mit kezdeni, de tudom, hogy a jövőben ez egyre rosszabb lesz, ahogy tovább tanulok, ő pedig nem.

Aztán itt vannak azok a pszikos anyagiak. Ezt ő hozta fel, de sajnos egyet kell értenem vele, ez problémás lesz. Most 2 óra munkával keresek annyit, amennyit ő fog 8 órában. Ha előre jutok és 8 órás dolgozó leszek, akkor ez 2-3x annyi fizetés különbséget jelent és ő ezért a pénzért nehezebb munkát végez. Emiatt én nem tudom magam rosszul érezni. Tőle viszont megkapom, hogy "neked könnyű, irodában ülsz". Úgy érzem, hogy egyáltalán nem érzi át azt, hogy nekem mennyi stresszel járt eljutni oda, hogy irodában ülhessek, mert magamat tartom el közel 5 éve és nem így indultam.

Őt viszont nem fogom eltartani. Sem őt, sem más lányt. Elviszem ide-oda, veszek ezt-azt szeretetből, de az is tönkretesz egy kapcsolatot hosszútávon, ha a férfi fizeti a lány életszínvonalát, mert a lány fizetése semmire nem elég. Főleg amikor bemegyek a munkahelyemre és látom,hogy a huszonöt körüli lányok már egyedül élnek és nem úgy néznek ki, mint akik kuporgatnának.

A barátnői sem jó irányba viszik. Huszonöt év felettiek már, dolgoznak...több műszak, sok munka, kevés fizetés...albérletben laknak, semmi félretett pénz...ide megyünk, oda megyünk szórakozni, hónap végén meg alig marad pénz...én nem akarom, hogy őt is belehúzzák ebbe a mókuskerékbe, de hajlik rá, mert "annyit dolgozom. Jól esik látni, hogy van értelme.".

Szóval a pénz hosszabb távon problémás lehet. Én szeretnék nagyvilági életet élni, utazni, fizetni a hobbimat, lakás, autó... ő meg nem tud a szakmájára jellemző átlagbérből. Én bíztatom, hogy attól, hogy az első munkahelyén keveset keres, akkor annyi, hogy váltani kell 3-4 alkalommal, mindenhol egyre többet kérni és egy-két év után már jó lesz a dolog. Megtanul egy nyelvet vagy kettőt. Nyelvtudás + szakma az már jó fizetéssel kecsegtet bárhol. Ha pedig végképp nem jön össze a dolog, akkor menni kell egyetemre, én partner vagyok benne (abba még beleszállnék anyagilag is). De mintha süket fülekre találnék.

Az a gond az egésszel, hogy mivel most növök fel, így még nem találkoztam ezzel a problémával korábban. Úgy érzem, hogy egyre nagyobb szakadék alakul ki közöttünk. Ő is mondta már, hogy egyre jobban azt érzi, hogy nem fogunk együtt maradni.

Én viszont szeretnék. Szeretném őt ösztönözni, de van egyáltalán értelme? Hallgatni fog rám? Néhány napja már felvetette, hogy nem szereti, hogy miattam ennyit kell változnia. Ő szereti a maga kis beülős csapatát, nem zavarja a 2 műszakos munka, ott mindenki körbeudvarolja, úgy szeretik, ahogy van, elbeszélgetnek, röhögnek totál primitív dolgokon... Amikor az én társaságommal megyünk valahová, akkor "meg sem tudok szólalni, a lányokkal sem jövök ki. Mindegyik h***e kis beképzelt r*bi, megy a képmutatás, különbnek érzik magukat másoknál"...Pedig nem atomfizikáról beszélgetünk, elhihetitek. Ha sikerül nekik valami, akkor koccintanak rá, gratulálnak, örülnek a másiknak. Jó a munkahelyük, jó a fizetésük, emiatt alig van gondjuk az életben. De ezt a páromnak nem fogom mondani, mert felesleges.

Eléggé kezdek elkeseredni, mert szeretem őt. Próbálom motiválni, hogy ne érje be annyival, hogy van egy munkahelye és kész, de őszintén...az egész baráti társaságában a tanult ember valami ufo, lenézett dolog. A rokonságában is. Van esélyem ennyi ellenhatással szemben?

Ti hogy oldottátok meg, hogy ti törekedtetek felfelé a ranglétrán, szebb,jobb,minőségibb életért, a párotok viszont elvolt azzal, amibe 21 éves korában belecsöppent?