Segítség, őrült nagy a káosz?

27 éves nő vagyok, 3 éve és 3 hónapja komoly kapcsolatban egy 34 éves pasival. A kapcsolatunk az elején részemről nem szerelemre alapult, csak szimpátiára. Különlegesebbnek éreztem az eddigi pasiktól, ezért belementem, hátha valami kialakul és bevallom, hogy az is közrejátszott, hogy nagyon gáz családban nőttem fel, amit pszichésen meg is sínylettem gyerekkortól már (szabadulni akartam, akkor még nem voltam vele tisztába, hogy ez nem megoldás) Hozzáteszem, hogy szerelmet kb 14 éves koromba éreztem utoljára, hiába volt azért több kapcsolatom, senkit nem tudtam túl közel engedni és nem is gondolkoztam soha azon, hogy ez probléma-e vajon.

Ez a férfi viszont más... Sziklaszilárdan mellettem állt mindig mindenben és a bizalmam felé feltétel nélküli, akár az életemet is a kezébe adnám, mert tudom, érzem, hogy bízhatok benne mindenben. Soha nem csapott be, soha nem vert át, a legnehezebb helyzetekben is mindig mellettem állt. Viszont azt érzem, hogy nem vagyok képes szeretni őt olyan magas szinteken ahogy ő engem, és ahogy azt kellene szerintem ahhoz, hogy lehessen alapozni rá. Elég sokat vagyunk külön, ez mindig is így volt, a munkája miatt csak hétvégente van itthon. Néha becsúszik par hét itthoni munka is neki, akkor természetesen együtt vagyunk, hétközben is, van egy közös albérletünk. Már régóta, minél komokyabbra fordul a kapcsolat, bennem annál nagyobb a feszültség. Sokszor érzem, hogy nem szeretem és nem ő az igazi, folyton abban vagyok, hogy el akarom hagyni és engedni, hogy találjon valakit, aki viszont szereti őt úgy, ahogy azt kell. Ő gyereket akar, én azt érzem "minek?" és nem érzem, hogy akarnék belefektetni energiát, pénzt, bármit, a közös jövőbe és tudom, hogy ezért is nem haladunk előre, mert én passzív vagyok, csak ő küzd. Amúgy nagyon jól ellennénk mi, soha nem is vitázunk semmin, csak ez a fő téma mindig, hogy én mindig ki akarok lépni.

A kapcsolatunk elején , nagyon sokáig gond volt a szexuális életünkkel. Teljesen elkönyveltem, hogy köztünk nincs kémia, az együttlétek unalmasak, laposak voltak, neki gond volt az erekcióval, de csak a frusztráltság miatt. Ez mára megjavult, a szex szép lassan valahogy javulásnak indult, tüzesebb lett, jobban kívántam, jobban át tudom adni magam és ezt látva szerintem ő is. Szóval amin azt hittem, hogy bukni fog a kapcsolatunk az javult, és nem érzem már, hogy akkora gond lenne vele, határozottan fejlődött, pedig nem hittem benne. Az érzelmi részével nagy gondjaim vannak. Jártam pszichológushoz, azt mondta azért kötődök ilyen ambivalensen, mert ezt hoztam a szülői házból. És valóban igaza van!!! A legnagyobb baj az, hogy annyit görcsölök ezen, hogy generalizált szorongásom, es pánikbetegségem lett megint. (Régen is volt, évekkel ezelőtt, de elmúlt, most meg gyógyszerekkel is kezeltetem magam, mert elviselhetetlen másképp) Annyira erősen be vagyok ezen görcsölve, hogy érzem az idegeim.lassan felmondják a szolgálatot, vagy szomatizálok egy valós betegséget a végén. Úgyérzem az lenne a megoldás, ha szétválnánk, de félek megbánnám. Viszont pszichésen annyira készvagyok már, hogy ennek nem lesz jó vége. Egyébként én soha senkihez, barátokhoz sem anyámhoz , senkihez nem ragaszkodtam túlzottan (apám soha neem volt, testvérem sincs) Mit kellene tennem, engedjem el a páromat, vagy dolgozzak rajta? Tudom, hogy bennem van a hiba..