Hogyan tudnék magamon segíteni, ha szinte halálfélelmem van a szerelemtől?

Nem tudom, mi van velem. Régóta nem szeretek érzelmileg közel kerülni másokhoz, legalábbis nagyon megválogatom, kihez kezdek el érzelmileg közeledni, ez amiatt van, mert a volt párom elhunyt. Azóta ezt sikerült feldolgozni, volt egy egy éves kapcsolatom, szóval elvileg nem rontott el bennem tartósan semmit. Az egy elég csúnya szakítással (gyakorlatilag akkor hagyott cserben, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá és túl sokat tettem fel erre a lapra) és azt hiszem, ott romlott el ez a dolog bennem, akkor is hónapokig rémálmaim voltak gyakran arról az időszakról, mikor az előző páromat gyászoltam, nem tudtam senkit rossz érzés nélkül átölelni sem, undorodtam az egésztől. Aztán látszólag túltettem magam rajta, lezártam magamban, de azóta nem tudok érzelmileg közel kerülni senkihez. Volt egy kapcsolatom utána is, pontosabban próbálkoztam, de pont emiatt szakítottam, mert nem éreztem semmit, tartottam ettől és igazságtalannak éreztem ezt felé.

Egy ideig nem is érdekelt a szerelem, jól megvoltam magamban, más volt a fontosabb, most viszont, mikor nyitottam volna valaki felé, magamra sem ismertem, hogy hogy reagáltam a dologra. Mikor kezdett a kapcsolatunk egy fiúval jobb lenni és úgy tűnt, hogy én is tetszem neki(semmi egyértelmű, semmi komoly, csak bókok, meg kerestük egymás társaságát meg apróságok), akkor elkezdődtek megint sorozatosan a rémálmok, volt, hogy napokig nem tudtam rendesen aludni, napközben nem akartam emberek közé menni, folyamatosan éreztem, hogy feszült vagyok, remegett a kezem, olyan volt az egész, mint valamiféle pánikreakció. Holott ő is kedveskedett nekem és figyelmes volt velem(nem tudott erről), meg én is közeledtem felé, apró gesztusokkal, mint a normális emberek. Közben meg ha erre gondoltam, hogy őt kezdem szeretni, akkor elkapott ez a félelem és kiszolgáltatottság-élmény és jöttek az álmatlan éjszakák, sírásrohamok, meg minden. Emiatt leépítettem az egészet és elkezdtem tartani vele a távot és most ismét jól vagyok, mintha semmi sem történt volna. Pontosabban nem vagyok jól, mert kezdem unni, hogy ha egyedül vagyok, akkor örülnék annak, ha lenne egy társam, ha viszont erre adott a lehetőség, akkor úgy félek tőle, mintha meghalni kellene és a szeretethiányt felülírja ez bennem. Nem tudom, miért van ez, tudok embereket szeretni, mert minden barátommal és családtagommal törődök, bármikor számíthatnak rám, figyelek rájuk, kedveskedem nekik és szeretem őket boldoggá tenni, de az valahogy nem megy feléjük sem, hogy rájuk támaszkodjak, vagy beszéljek az aktuális érzéseimről feléjük, hogy mennyire fontosak nekem és mennyi mindent megtennék értük.

És nem arról van szó, hogy nem szeretnék elköteleződni, mert igenis vonz a szeretet, a tartós kapcsolat (sosem volt részem egyéjszakásban és nem is akarom), de valahogy az a bizalom, ami érzelmi alapú, az nem működik. Holott bármit mesélek magamról és bármit megosztok másoknak. De kötődni félek, mert olyan érzés van bennem, hogy akkor az a másik személy átveszi részben fölöttem az irányítást és simán kihúzhatja alólam a talajt és akkor minden dől. :(

Volt veletek ilyen? Ha igen, hogy oldódott meg?

20/L