Miért érzem azt, hogy sohasem fogok boldog családban élni?

21 éves fiú vagyok (írhatnám,hogy férfi,de nem érzem magam annak)

Anyukámat korán elvesztettem, rákos volt, ami önmagában is megviselt gyerekként.

15 éves voltam amikor meghalt.

Apám alkoholista volt, már ő sem él.

Két testvérem van, de a családi házban egyedül élek, dolgozok.

Eddig összesen két barátnőm volt, egy 7 hónapos kapcsolat, és egy 3 hónapos.

Mindannyiszor addig vártam, amíg nem éreztem biztosan,hogy a lánynak tetszem (és mindig túl sokáig vártam, nem voltam határozott)

Az utolsó kapcsolatom 2 éve ért véget, azóta semmilyen formában sem voltam lánnyal, mert nagyon félek az elutasítástól, egyáltalán nem merek kezdeményezni.Ráadásul nagyon féltékeny is vagyok az önbizalomhiányom miatt.

A szakítások megviseltek, mindent magamra vettem, és kevésnek éreztem magam mindvégig.

Viszont általánosságban jól is érzem magam egyedül (főleg mert így nincs miért féltékenynek lennem), de azért legbelül vágyom rá,hogy legyen valakim, és sokszor nagyon egyedül érzem magam, gyakran depressziós hangulatom van, de ettől függetlenül szeretek élni.

Néha annyira magányos vagyok,hogy sírni is szoktam, de ezt senkinek sem mondom el, még a legjobb barátaimnak sem (2 legjobb barátom van, az egyikük lány)

A külsőmmel többé-kevésbé elégedett vagyok, nem tartom magamat csúnyának, de azért az "álompasi"-tól is messze vagyok.

Sajnos nagyon introvertált ember vagyok, megspékelve egy jó kis üldözési mániával. (gyakran érzem azt,hogy kibeszélnek, nem kedvelnek, és csupa negatív jelzőt aggatnak rám -pl. a munkahelyemen)

Inkább emiatt vagyok introvertált is.

Továbbá túlságosan adok a külsőre, igyekszem márkás, és drága ruhákat viselni, és például anyukám után örököltünk a testvéreimmel fejeként 10-10 millió forintot.

Én a pénzem feléből egy valamikor több tízmilliós nagy autót vettem, amire sokáig büszke voltam, mert nem sok 21 éves járkál ilyen autóval, és hiába több mint 10 éves kocsi, így is megnézik, dicsérik, ezáltal növekedett a kevés önbizalmam.

Persze már rájöttem,hogy semmit sem ér, mert attól még ugyan úgy egy pancser vagyok.

Ráadásul a ház is eléggé leromlott, hisz amióta anyukám beteg volt, nem igen lett rá költve, szóval hazajövök a szuper autómmal, a drága ruháimban a putrimba, és ülök a gép előtt, azon siránkozva, miért vagyok én ilyen?

Ez az autó, meg a ruházat is csak a külsőség, ebből látszik a legjobban,hogy mire adok, de szégyellek bárkit is idehozni a házamba.

A fizetésem jelentős részét a kocsimra költöm, mert az valamilyen szinten boldoggá tesz,hogy itt van, fenntartom,szép és jó, és persze nem olcsó fenntartani sem, az alkatrészárak is az egekben, de úgy vagyok vele,hogy legalább ennyim van.

Az a legnagyobb baj,hogy nem félek attól,hogy valaha is lesz valakim, nem ismerkedek, nem igazán járok közösségbe a megszokottakon kívül.

Sokszor gondoltam már arra,hogy az a sorsom, hogy lesz ilyen-olyan kocsim, kicsit felhozom a ház színvonalát, és itt fogok meghalni öregségemre egyedül, és csak az jár majd a fejemben,hogy miért szúrtam el mindent fiatalon.

Azért is írok ennyit az autókról, mert szeretem a kocsikat, mindig is fontos volt számomra az autó, és a sztereotípiákkal szemben még csak nem is a férfiasságom kompenzálom, mert azzal nincs gond.

Összességében úgy érzem mindenem megvan ami felkeltheti egy nő érdeklődését, ápolt külső, olyan amilyen házam, jó kocsi, még pénzem is van alapvető dolgokra (pl. elmenni ide-oda), meg az örökség megmaradt része félretéve, a testalkatommal sincs gond, és belül meg egy nagy nulla vagyok, egy antiszociális idióta.

Egyszerűen sehogy sem tudok változni, hiába látom a hibáim, hiába minden külsőség, nem érek vele semmit.

Jártam már pszichológusnál, de sajnos nem éreztem eredményét, ideig, inkább óráig máshogy láttam a dolgokat, de mindig visszaestem.

Akkora gátak vannak benne,hogy nem tudom azt megtenni,hogy elmegyek bulizni, és felszedek valakit, mert egyszerűen nem menne.

Nem tudom, mit tehetnék, hogy ne így éljek?Lehet egyáltalán ez ellen tenni?