Szerelemben (vagy akár barátságban) hogy oldjátok meg, ha ellentétes a zenei ízlés?

Már a kérdés is abszurd.

Mi az hogy ellentétes zenei ízlés?

Mozart ellentéte Beethoven?

A punkzene ellentéte a skinhead?

A trance ellentéte a lakodalmas?

És ha én mindegyiket szeretem akkor egy pszichiátriai eset vagyok?

Ugyan már, ezt csupán a sznobizmusaitok egymást kirekesztő beidegződései okozzák, ha ezt kinövitek, máshogy álltok hozzá és minden happy lesz.

Igazából ez attól függ, hogy mennyire toleráns a másik fél.

Nekem elég vegyes ízlésem van, a metál mellett musicalt hallgatok, szóval tényleg van benne mindenféle, de volt olyan párom, aki a nagy részét nem tolerálta ezeknek. És nála a megoldás az volt, hogy tüntetően sértődötten kivonult a szobából, utána meg játszotta a mártírt, hogy jajj nem kell utána mennem, hallgassam csak a zenémet.

Ez azért elég gáz.

A mostani párommal jobban közelít egymáshoz a zenei ízlésünk, de ő nem is ennyire hisztis: simán megmutogatom neki a zenéimet, ő is nekem, megbeszéljük, hogy hát ez nem tetszik. Aztán többnyire akkor hallgatunk nemtetszik zenét, ha a másik nincs ott, vagy megvan beszélve, hogy szólunk, ha már az agyunkra megy. Nincs belőle semmi balhé.

Én alapvetően olyan vagyok, hogy simán meghallgatom a számomra nem kedvelt dolgokat, vagy a párom kedvéért elmegyek fele "bulizni" (a kérdésfeltétel azért kemény, a rockosok nem buliznak? :D), ha ő is eljön velem egyszer-egyszer koncertre, és nem csak a száját húzza, hogy ez milyen sz.r. Ha meg nagyon nem viselnénk el egymás stílusát, akkor meg simán le kell tisztázni, hogy akkor ne legyen abból hiszti, hogy egymás nélkül járunk bulizni. Csak kellő tolerancia kell.

Ha a zenéjét se bírnám elviselni, akkor hogy lehetne párom, vagy akár barátom?

Nekem nagyon kevés műfaj van, amitől beteg leszek, de olyan embernek a közelébe s kerülök.

Tök érdekes dolog így megismerni egy másik zenei világot.