A párom egyben a barátom is?

Szerintem is így van, bár én fiú vagyok.

Az a helyzet, hogy a világ eléggé felszínes lett. Meg akarunk felelni másoknak, az elvárásoknak, adott esetben a párunknak. Itt nem barátságról van szó sok esetben (hiába van benne a szóban, már elcsépelt fogalom lett) hanem kényszerről. Ismerek egy lányt akinek a pasija mindenféle elvárásokat fogalmaz meg felé, ő meg teljesíti, hogy cserébe legalább egy kis szeretetet vagy törődést kaphasson. Nem kap, de reménykedik. Kitudja mióta. Nagyon sok esetben az egyik fél kihasználja csak a másikat. A másik pedig csak reménykedik hogy majd jobb lesz vagy pedig az a magyarázat, hogy "még mindig jobb így mint egyedül". Valahogy ezt a szolgalelkűséget belé nevelik az emberekbe (úgy vettem észre, hogy főleg a lányokba). Vagy pedig aki empatikusabb, inkább az érzelmei vezérlik, azt könnyű megtéveszteni mert néhány tartalom nélküli odadobott "szeretlek" varázsszó után az illető megszelídül.

A másik rész ugye a társadalmi elvárások. Amikor a szülők, a munkatársak vagy már az osztálytársak is mondogatják, rosszabb esetben lekezelően bánnak az illetővel, hogy "édes öcsém/fiam/lányom, még mindig nincs senkid?" és hasonló beszólogatások. Ha pedig van, akkor sok esetben kibeszélnek mert az egyiknek egyetemi végzettsége van a másik csak egy eladó vagy gázszerelő vagy hasonlók. Nem beszélve az esetleges vagyoni különbségekről.

És a külsőt még meg sem említettem. Van akinek az ecsetfejű kis hibridek jönnek be, van akinek más... van akinél elég tág határok vannak, viszont van olyan akinek konkrétan semmi nem tetszik és mindenbe bele tud kötni, mert most épp zöld a szeme, nőtt ott egy szőrszál, stb. stb. De az ilyen emberek jellemzően magukkal sem elégedettek soha és folyton változtatják a külsőjüket. Mindamellett náluk ez a legfontosabb vagy a pénz, vagy e kettő együtt és így is élik az életüket, ez alapján választanak párt. Nem számít hogy az illető amúgy mennyire kibírhatatlan, majd lejátsszák a négy fal közt a szokásos veszekedéseket, aztán a társaságban utána lehet mutatkozni.

Szerencsére azért szoktam látni boldog párokat is de mivel elég sokat beszélgetek emberekkel, szerintem nagyon rossz az arány a rémtörténeteket illetően. És legtöbben sajnos képtelenek kitörni belőle. A kapcsolatok, ezen belül pedig a párkapcsolat igen fontos része egy ember életének, mégis sehol semmit nem tanítanak róla és szinte mindenhol tabu téma, nem igazán lehet őszintén beszélni róla. A perverz poénokon röhögünk egy jót, általános iskolában elmondják (jobb esetben) miért védekezzél meg mivel és ennyi. Téma lezárva, a többihez meg sok szerencsét. Egyedüli kapaszkodó a szennylapok, a semmit érő sorozatok és a nagy sztárok élete jelenthet. Ezért tartunk itt.

Pedig aztán belül szerintem mindenki tudja mit akar. De mégis mindenki mást csinál. Színház a világ. Csak több színtéren játszódik.

Sokan másképp viselkednek ám haverként, meg párként. Mindkét exemmel tök jól kijöttünk, világi haverok voltunk, jól éreztük magunkat együtt, kapcsolatban mégse működött a dolog, és akár több év barátság dacára pár hónap után rám untak kapcsolatban.

A mostani párommal viszont úgy vagyunk, ahogy te írtad, legjobb haverok, és szeretők, és még ezer más dolgot is jelentünk egymásnak.

Nem olyan egyszerű a helyzet, mint írod, de elméletben persze igazad van :)

Az őszinteség egyenes út?

Gondolj csak bele hogy kezdődik minden. A gyerek őszinte, pofon a jutalma. Így kezdik a nevelésed. Konkrétan megtanítanak hazudni, utána meg beadják, hogy hazudni nem szép dolog. Aztán idővel rájössz, hogy mindenki hazudik, mindenki álszent a politikusoktól a főnökökön a munkavállalókon, de még az orvosokon át is (tisztelet a kivételnek). Na most te ebből a halmazból szedjél ki valakit aki tényleg őszinte tud lenni legalább hozzád. Nem lesz egyszerű dolgot. Én még nem találtam ilyet, pedig cserébe szerintem tudnám ugyanazt adni. De ez már manapság nem érték. Ha valakinek mégis, annak nem sok esélye van, hogy egymásra találjatok.

Én is megfigyeltem, hogy az előfordul, hogy sok esetben a két ember halálosan szerelmes, egymásba, az életüket adnák a másikért, de képtelenek leülni és megbeszélni a dolgokat mint két jóbarát. A nemek egy kapcsolatban teljesen egymásnak feszülnek, szoros hurkot vonnak egymásköré, és várják, hogy működjön a dolog. És aztán jön a csodálkozás, hogy ebbe belefulladnak.

Ezért van az, hogy senki nem meri elmondani az érzéseit, vágyait, gondolatait a másiknak, hiába, a szeretet, "nem akarja felkavarni az állóvizet". És rendszerint ez kikövezett út a katasztrófához, mert idővel ez összegyűlik és robban. És akkor jön a nagy balhé, meg a félreértések és rossz következtetések.

Szerintem is az a működőképes kapcsolat, ahol őszinték tudnak lenni az emberek önmagukhoz és egymáshoz, minden felesleges dráma nélkül. Ahol önmagad lehetsz, és tudod, hogy problémáid nem jelentenek gondot a másiknak és együtt megoldjátok őket.

Szerintem nehéz ilyen embert találni és nem is működik mindenkivel, mert ehhez 2 ember kell.