Baba vagy nem baba? Megéri feladni a párkapcsolatot, szabad életet az utódokért? Ha tehetnétek, ugyanígy döntenétek?

Ugyan én még fiatal vagyok (23), így nyugodtan állíthatom, hogy simán csak éretlen vagyok a gyerekvállalásra, de a társaságomban egyre többeknek születnek gyerekeik, és nem mondhatnám, hogy túl vonzóvá teszik számomra a dolgot. Nyilván egy egy-két éves gyerekkel teljesen más, mint egy nagyobb, beszélni és relatíve önellátni képes kisemberrel, de azt az első pár évet is ugyanúgy meg kell élni. És ez nem kevés kapcsolatot- sőt, nem kevés emberi életet- tesz tönkre.

Mármint, persze, tudom, istenkáromlás tagadni, hogy egy újszülött kisbaba érkezése nem csak aranyos, csilingelő kacagás és vidám babamosoly, rószaszín vattacukorfelhőkön szárnyaló plüssegyszarvúval, hanem 90% tömény frusztráció és kedvetlenség, idegesség, satöbbi, de ha én ezt kívülállóként látom a barátaimon (akik inkább a 30 felé közelednek már), akkor feltételezem ezzel nem mondok újat azoknak, akiknek már van gyereke. És hozzátok is szól a kérdés: megéri?

Megéri vállalni az összes lemondást, önfeláldozást, kapcsolati válságot, elmúló kettesben töltött romantikázást, szerelmet, baráti összejövetelt, boldog percet és alárendelni mindezt egy síró, majd hisztiző, majd aranyos, majd megint hisztiző gyereknek, aki csak felnőtt korára lesz aránylag normális?

Nem vagyok gyerekellenes egyébként, szeretnék én is majd egyszer, csak (egyelőre) megijeszt az a sok dolog, amivel jár, és ezek legtöbbje nyilván nem túl pozitív. Érdekelnek a vélemények azoktól, akiknek vannak gyerekeik, hogy anonim, őszintén elmondják, tudván milyen érzés szülőnek lenni, és sejteni, milyen lett volna, ha nem lesznek, ismét belevágtak volna-e a dologba.

A kategória szándékos, nem téves, leginkább párkapcsolati szempontból érdekel a dolog- nyilván a kettesben megszokott, romantikus szerelem véget ér a harmadik trimeszter elejétől kezdve, és még 20 évig vissza se tér- minimum.

Köszönöm a véleményeket előre is!