Ez tényleg nem normális dolog? Valami baj van velem (is)? Mit tennétek d helyembe?

16 éves korom óta együtt járok a párommal. 5 éve vagyunk együtt, valentin nap óta a menyasszonya vagyok. Az esküvő még odébb van, mert előtte össze szeretnénk költözni. Nagyon szeretjük egymást. Hasonló "agymenésünk" is van. Ha nem gondolok bele nagyon a jövő nagy kérdéseibe, úgy érzem, hogy vele letudnám élni az életemet, de ha az eszemre hallgatok, akkor tudom, hogy valami nem stimmel a kapcsolatunkban.

Pályakezdő vagyok, most végeztem el egy szakmát érettségi után. Egyszerűen állást nem kapok, csak az ismerős megléte számít az elhelyezkedésben. A párommal ez miatt az összeköltözés nem megy, mert egy keresetből nem lehet megélni. A páromnak említettem, hogy megpróbálhatnánk máshol is szerencsét, messzebb. Nem akar máshova menni lakni, azt tanácsolta, hogy valamilyen gyárba menjek el dolgozni. Csak én nem szívesen mennék, nem azért mert sokra tartom magam, hanem mert nem menne nekem, vagyis ettől félek. Nem ezt szeretném csinálni, esetleg csak valameddig. A barátom segédmunkát végez egy cégnél, minimálbért kap, én is azt kapnék egy gyárban ugye. Az is elszomorít, hogy hiába végeztem el a kereskedő szakmát, ha hasznosítani nem tudom. Így még családot sem lehet alapítani később. A párom ezen változtatni sem akar, hogy addig még fiatalok vagyunk és még nincs gyerekünk teperjünk, hogy vmire vigyük. Arra vágyik, hogy nettó 150-200 ezret keres, de sem más szakma, sem a főiskola nem érdekli őt. Én mennék főiskolára, csak az tart vissza, hogy a párom már várt rám 5 évet, amíg a sulit elvégeztem. (7évvel idősebb tőlem) Önzőség lenne tőlem ismét "megváratni" őt. Az a cég, ahol dolgozik elég hadilábon áll, s kérdeztem tőle, hogy mi lesz ha csődbe megy, mihez kezd. Azt mondta, hogy majd alakul, meg esetleg munkaügyi által elvégez vmit és szakmát is tanul meg kevés pénzt is kap. Csak ebből nagyon nem lehet megélni, jó ha a kettőnk jövedelme lenne 120 ezer kb. Kajára rezsire, meg ilyenekre kevés. Lehet úgy tűnik, hogy engem csak a karrer érdekel,de nem így van. Csak azt szeretném, hogy azzal a fiúval, akit szeretek, megéljünk szépen és később tudjunk családot alapítani. Valahogy nem ért meg engem. Arra is számít, hogy majd nehéz időkben a szülők úgy is adnak nekünk pénzt. De nekem ez úgy nem tetszik, hogy másokra várunk. Önállóságot szeretnék.

A másik probléma nálunk az a nemi életünkben van. 5 év alatt csak néhányszor szexeltünk. Nem akar összejönni neki, mert rástresszel nagyon. Pettingelni szoktunk, de csak akkor ha ő szeretné. Általában ő van kényesztetve, és ritka az amikor én is. Én szeretném, ha ez róla is szólna, és én rólam is ugyanúgy. Rengetegszer szóltam érte és megvádoltam, hogy nem kíván, de tagadja és mondja, hogy velem neki semmi baja, szexinek tart meg ilyenek. Csak mégsem értem őt. Később annyit mondott, hogy ő nem igazán szereti kinyalni a fenekem, mert neki nem tetszik az ízem. Nem is szokott ott nyalni, hanem a fenekemet a lyuknál, mert neki így a jó. Jó nekem is csak sajnálom, hogy ez a helyzet, mert nfwúgy élvezem, mintha kinyalna rendesen.

Tudom, hogy gáz ez így csak nekem ő az első mindentéren, és nem tudom, hogy mással milyen lenne. Gondolom, hogy a nemi élet jobb lenne, "normálisabb" csak mi van, ha nem tudnék mást így szeretni? Mi van,ha engem nem szeretnének? Vagy ha nem tudnék megegyezni mással. Az a baj, hogy túlságosan hozzá láncol ez az 5 év. Megszoktam, és nem hagytam el, mert így volt nekem is kényelmes és "problémamentes" ez a kapcsolat. Többször elakartam hagyni, mert ezekmellett voltak dolgai, de mindig meggyőz, hogy együtt kell maradnunk. Olyan kevés az önbecsülésem, hogy félek változtatni, pedig tudom és érzem, hogy ezek elég nagy gondok. Biztos sokan azt írjátok, hogy a világ legbutább embere vagyok, de muszáj volt ezt őszintén megírnom, mert tanácstalan vagyok nagyon.