Az helyénvaló, hogy nem merek a barátnőmnek az aggályaimról beszélni, csak azért, hogy ne sértsem meg?

Hát részben az a baj, hogy nem találkozunk eleget, és nem tudunk rendesen beszélni. De inkább az, hogy úgy érzem, csak én hozok áldozatot ebben a kapcsolatban. Majdnem minde hétvégén utazok 300 kilómétert lényegében saját költségre, azért, hogy pár órára láthassam éjszaka, mert akkor végez a melóval. Azt mondja, hogy életében először igazán boldog velem, de kezdem azt hinni, hogy csak azért, mert jóformán semmit nem kell tennie azért, hogy vele maradjak. Neki az élete ugyanúg folyik tovább, mint énelőttem, annyi különbséggel, hogy hétvégente én is meglátogatom. De amikor arról van szó, hogy ő jöjjön el hozzám, vagy valahogy szakítson egy kis időt rám, mindig arra hivatkozik, hogy dolgoznia kell, és nem tud (saját éttermükben pincér). Én mindig loholok haza, mint egy kutya, hogy egy kis simogatást kapjak a fejemre péntek-szombat este, és ennyi kb.