Csak én reagálom túl?

A párommal már 1 éve és 8 hónapja vagyunk együtt. Az elején minden bökkenőmentesen indult se veszekedés se semmi problémánk nem volt. Aztán jött az az időszak hogy mindenen és mindennap veszekedés ment, ezért volt hogy szakítottunk, aztán végül is kibékültünk szóval már akkor is voltak problémák közöttünk most meg egyszerűen olyan mintha direkt szeretne kikészíteni. A családi hátterem sem túl fényes röviden tömören a szüleim elváltak az apám engem okol, hogy elváltak. 14 éves voltam mikor elváltak nem tudom én mégis miről tehettem . Aztán jött a kritikus időszak hogy azt is elvárta az apám hogy mire hazaér a munkából elé legyen téve az ebédje a kávéja , hogy rend legyen. Végül is az sem érdekelte mert ott rúgott belém ahol tudott, folyton kiabált velem hogy senkiházi vagyok hogy nem csinálok semmit, hogy belőlem nem lesz semmi és a többi, a lényeg annyi hogy jelenleg még sajnos mindig vele élek már 20 éves vagyok és ugyanez a helyzet csak durvább, már mindig azt hajtogatja hogy menjek el ebből a lakásból én semmit nem keresek itt az ő lakásába, nem csinálok semmit ( ez nem igaz, mert a főzésen kívül mindent én csinálok!) szóval ezt hajtogatja és hogy menjek el albérletbe nem fogok neki hiányozni végül is a lényeg közben az is hogy a barátom is velünk él, és látja hogy hogyan beszél velem apa, hogy már kikészít teljesen hogy mindennap csak sírnék mert egyszerűen nem bírom tovább, és ahelyett hogy mellettem állna inkább arra a mondatra hogy " amíg apa házába élek addig én fogjam be a számat , meg amíg én nem csinálok semmit otthon addig nekem nincs szavam " erre ő csak annyit mondott apámnak hogy erről van szó . A barátom az teljesen kivan fordulva magából ő csak egy sárkánynak tart, egy idegbeteg embernek akinek ő a szemeteszsákja ha elmerem mondani a problémámat neki, én egy alpári nő vagyok aki nem nőies. Felvettek egy olyan munkahelyre ahova nehéz bekerülni és nekem sikerül és olyan büszke voltam magamra erre ahelyett hogy örült volna velem csak annyit kaptam hogy mit akarok én ott dolgozni nem keresek majd semmit. A legnagyobb álmom hogy masszőr legyek ebben sem támogat csak lebeszél róla hogy avval se keresek semmit majd tönkremennek az ujjaim, meg ahhoz ember is kéne aki hozzám jár majd, egyszerűen elszomorít. Tudom hogy én is hibás vagyok mert én már nem bírom itthon ilyen környezetben, hogy apa nem hagy békén mikor még szó szerint a s*gge is kivan nyalva erre azt kapom tőle hogy nem teszek meg otthon semmit, és a legbántóbb az az hogy a barátom akit annyira szeretek ő meg apám mellett van és még mondja is neki hogy ez az rúgj bele még egyet.. Utána meg jön a legszebb rész, hogy megkérdezi mi a baj, erre inkább csak mosolygok és nem válaszolok, akkor elkezdi a szent imát, hogy neki elege van belőlem, hogyha én nem fejezem be ezt a stílust akkor nem lesz hosszú vége a kapcsolatunknak. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem veszi észre magát? Ott éget le ahol csak tud, nem áll mellettem, nem mondhatom el neki a problémámat, nem szólalhatok meg otthon és akkor neki van elege? Próbálok mindent megtenni érte reggelente kaját csinálok hogy elvigye munkába mert ha nem raknám el akkor nem vinne semmit, mire hazaér csinálok vacsorát, ha valami kell elmegyek vele, ha apjához kell menni akkor elmegyünk persze stb.. De ha az én mamámhoz kell menni aki súlyos beteg akkor a kórházba már azt mondta negyed óra után hogy menjünk már, ő nem fog a semmiért itt ülni. Csak én reagálom túl ? Mert már hülyén érzem magam tényleg.