Engedjek én? Vagy ez örökös probléma marad?

Sosem voltam nagy fenomén a párkapcsolataimban(bár igyekeztem mindegyikből kihozni a lehető legjobbat),de jelenleg 7 hónapja életem eddigi legjobb pasijával vagyok. Határozott,erős,figyelmes,olyan,amilyennek szerintem egy férfinak lennie kell. Viszont pont ehhez nem vagyok hozzászokva,eddig mindig én voltam az,aki a "főnök" volt. Bár mindig idegesített,hogy nekem kell irányítanom és anyáskodnom,úgy látszik mára annyira megszoktam,hogy nem tudok mit kezdeni azzal,ha a férfi a főnök a párkapcsolatban. Ő amolyan igazi domináns férfi,kissé hímsoviniszta is,konzervatívabb nézetei vannak a nő-férfi kapcsolatról. Ellenben én szeretek szabad lenni,nem szeretem a korlátokat. Tudom,hogy nem sok a konkrétum,de a lényeg,hogy eddig mindig ellenálltam,sokat veszekedtünk,mert bár azzal megoldódna minden,ha kicsit behódolóbb lennék,én azt mégis úgy élném meg,hogy feladtam önmagam.

Leegyszerűsítve a dolgot: én olyan vagyok,hogy gondolok egyet,összefutunk hugival,hogy trécseljünk,de majd csak útközben döntjük el,hogy konkrétan hova megyünk,lehet egy csésze kávé lesz a dologból,vagy egy fröccs. Lehet,hogy összefutunk pár ismerőssel és velük is beszélgetünk. Viszont a párom elvárná azt,hogy még indulás előtt szóljak neki,hogy kivel megyek,hova megyek,mit fogok inni,mit fogok csinálni,kik lesznek ott,meddig maradok. Holott én akkor még csak abban vagyok biztos,hogy megyek és ezt nem érti meg,pedig eskü,hogy az égvilágon mindenre válaszolnék,ha tudnék. És ezektől a kérdésektől a hideg futkos a hátamon,mert úgy érzem,el kell számolnom neki és ellenőrizget. Már-már úgy érzem,el kell kéredzkednem tőle.

Megmondom őszintén,én ezt a mentalitását a neveltetésén túl annak tudom be,hogy rendőr. Muszáj,hogy azt érezze,hogy az ő kezében van az irányítás. Az emiatti vitákat leszámítva minden tökéletes.

Nekem kéne változnom? Ha igen,azzal nem önmagam adom fel?