Távkapcsolat, de nem tudom érdemes-e várni. Volt már itt valaki hasonló helyzetben?

A barátommal fél éve vagyunk együtt, de egy hónapja sajnos távkapcsolatba kényszerítettek a körülmények. Nagyon szeretem őt, és komolyan vele szeretném leélni az életem, és mivel rajta is hasonló érzéseket látok, úgy érzem megéri kivárni azt az egy évet, amíg távol vagyunk egymástól. (2-3 havonta 1-2 hétre azért tudunk találkozni, de így is eszméletlenül nehéz lesz, tudom.)

A probléma, amiért írok, ott kezdődik, hogy mióta elment, támadtak kétségeim. Megbízom benne, nem gondolom hogy megcsalna. Én sem fogom őt, mert annyira szeretem hogy másra nem is tudnék úgy nézni, és a legkevésbé sem ezt érdemelné. Viszont van egy oldala, ami sok kérdést vet fel bennem azzal kapcsolatban, kibírjuk - e ezt. Ha tudomást szerez róla, hogy el szeretnék menni a barátaimmal valahova, kiakad és elkezd féltékenykedni, azonnal szabályokat teremt, elmondja hova nem mehetek, meddig maradhatok, kivel találkozhatok és kivel nem... Tudom hogy félt és nem akar elveszíteni, nyilván én sem őt, de közvetetten azt kéri tőlem hogy üljek itthon egész nyáron. Aztán szeptembertől úgysem nagyon mozdulnék ki, de a nyaramat azért szeretném kiélvezni, és ezalatt nem eszméletvesztéssel járó bulikat értek, szimplán csak egy strandolás a barátnőkkel, esti séta a városban, vagy ilyesmi. Nehéz hogy nincs velem, nyilván vele mennék a legszívesebben mindenhova, de ha már így hozta az élet, igyekszem alkalmazkodni. Amíg itt volt, addig is szerette megmondani hogy mit csináljak, gyakran össze is kaptunk emiatt, de valahogy mindig sikerült megbeszélni. De ezek kezdenek egyre gyakoribbá válni, és nem tudom meddig bírjuk még.

A másik, ami miatt félek ettől az egésztől, hogy kicsit feszült az utóbbi időben és ezt mindig rajtam vezeti le. Bármi problémája van a mindennapokban, az rajtam keresztül kerül feldolgozásra. Olyankor beleköt minden szavamba, minden kérdésembe, azt mondja hogy "ne kérdezz hülyeségeket, tenyleg ez a legfontosabb?" pedig csak egy egyszerű udvarias érdeklődésről van szó, pl. megkérdezem hogy milyen volt a napja, vagy volt-e ma valamerre. Lassan már inkább nem is kérdezek semmit, de ezzel megint csak vitát gerjesztek, hiszen így arra következtet hogy nem is érdekel engem annyira, mi van vele. Amikor pedig kialakult egy ilyen vitahelyzet, úgy tűnik, folyton teszteli, hogyan kezelem ezt. Úgy próbálom általában helyrehozni a dolgot, hogy bocsánatot kérek, rámosolygok, és elmondom mennyire szeretem és hiányzik, és megkérem hogy ne ilyen apróságok miatt kapjunk össze ha már összekapunk. Erre annyit reagál, hogy "ja". Ez nyilván rosszul esik, elkap a sírógörcs, de nem akarom hogy észrevegye, így inkább csendben elfolytom, és hallgatok, várom hogy mondjon valamit. Néhány perc kínos hallgatás után a fejemhez vágja, hogy elege vam abból hogy mindig ő hoz fel valami témát, és én nem vagyok képes beszélni semmiről. Ilyenkor csak nézek hogy miről beszél, és legszívesebben rácsapnám a telefont, totál felidegesìt, és akkor kicsit már hevesebb vita születik, és ilyenkor gondolok arra, hogy biztos vele akarom-e én leélni az életem, valakivel aki ennyire szeszélyes és ennyire nem hajlandó néha félretenni a sérelmeit. Van hogy egész nap bunkón viselkedik, ha úgy tartja kedve, de persze azért talál mindig valami indokot, amiért haragudhat, pl. hogy miért kellett két órát aludnom a délután, amikor beszélghettünk is volna. Persze az nem számít, hogy én egész nap arra vártam hogy ráérjen, a lényeg hogy neki pont az a két óra lett volna jó, amíg én aludtam.

Na mindegy, remélem nem vettem el túl sok időt most tőletek és Köszönöm annak aki végigolvasta, annak meg pláne aki megpróbálna segíteni valahogyan, vagy akár csak elmondaná hogy járt már hasonló cipőben :)

18/L