Úgy érzem, az élet folyamatosan megaláz azzal, hogy egy lány sem jön össze velem. Minden egyes kudarc azt üzeni nekem, hogy nem érek annyit, mint mások. Ha így folytatom, attól félek, őrültséget fogok tenni. Meddig fog ez még tartani?

"A másik meg, hogy ne rinyálj! Szerinted azzal jobb neked, hogy sírsz mint kisgyerek ahelyett hogy tanulnál a hibáidból? "

Miért gondolod, hogy én hibáztam? Ha valaki mondjuk rondának születik, az miért az ő hibája?

"Egyébként ha ilyen gyűlölet és frusztráció túltengő állapotban vagy miért nem mégy le boxolni?"

Nem igazán megfelelő hozzá az alkatom. Gyanítom, elég hamar kikapnék.

"Végül: Azt hiszed egy férfi és egy nő ma kiteljesednek együtt? Kicsit idealista vagy, nem gondolod? Csak szeretnének. Kicsit kiélvezik egymást, pár hónapig-évig, aztán szétszakadnak, közben gyűjtik a lelki sebeket."

Az attól függ, kik találnak egymásra. Szerintem ideális esetben kiteljesednek együtt. Lehet, hogy idealista vagyok, de szerintem létezik ilyen. És én erre törekszem. Máskülönben minek élni?

"Az ideális társ megtalálása (yin-yang egység elmélet) egy lehetséges megfejtés.. nem tudom erre van vajon kisebb esély vagy a megvilágosodásra."

Szerintem nagyjából egyforma :) Ami azt jelenti, hogy mindkettőre van. És én vagy így akarok társat, vagy sehogy. Semmi kedvem olyan kapcsolatban élni majd az életem, ami intrikákról szól, birtoklási vágyról, féltékenységről, dominanciaharcról, vagy egyoldalú támaszkodásról. Mint ahogy azt se tartom igazi szerelemnek, amit a sekélyesebb kamaszok szoktak csinálni, hogy nagyon vonzódnak egymáshoz _fizikailag_, de közben mindkettő csak magára figyel, és hihetetlen nagy lángon ég a "szerelmük", aztán amikor "szakítanak", akkor ez a "szerelem" oltári nagy veszekedésekbe meg kicsinyes bosszúhadjáratokba fordul, ugyanolyan magas hőfokon, mint amikor a pozitív szakaszban voltak. Az ilyet én nem hívom szerelemnek. Az ilyet én úgy hívom, hogy valamiféle kölcsönös szerződés egymás kisajátításáról, ahol addig "szereti" egyik a másikat, amíg a másik is ugyanezt mondja az egyikről. Ez a fajta feltételes szerelem szerintem nem valódi. Ez csak nagyon erős, túlfűtött vonzódás. A valódi az, amikor mindkét fél kicsit feladja saját magát és boldogan alkalmazkodik a másikhoz. És nem ragaszkodik betegesen, és nem kér igazolásokat arról, hogy a másik mit csinál szabadidejében, mert tudja, hogy tökéletesen megbízhat a másik felében, ugyanúgy, ahogy ő is benne. Na, ezt a fajta intelligens szerelmet keresem én, és nem is fogok nyugodni, amíg el nem érem. Most találtam egy lányt, akivel azt hiszem, kialakíthatnánk valami ilyesmit, és ugyanúgy érdeklődött irántam, ahogy én őiránta, csak a probléma az, hogy azon a héten, ahogy megismertem, pár napra rá összejött valami régi fiúval, akivel se veled-se nélküled állapotban voltak. Ezt a csajt tökéletesnek éreztem azokból a szempontokból, amiket fentebb leírtam, és elképesztően sok közös volt bennünk, csak egyszerűen volt valaki, aki már régebb óta ismerte. Részben ez a keserű kudarc szülte ezt a meglehetősen hisztérikus és infernális hangulatú kérdést. Nem vagyok én egyébként ekkora idegbeteg, csak néha rám tör a frusztráció, és akkor ilyeneket írok. Semmi nem rosszabb annál, mint mikor azt érzed, mindent megtettél, ami emberileg tőled telik, de még úgy se vagy elég a kívánt cél eléréséhez. Ha van vágy, akkor kell lennie kielégülési módnak is. Ennek csak így van értelme. Vagy úgy, hogy ha nincs mód a kielégülésre, akkor ne legyen vágy sem, tehát öngyilkosság. Ezzel még inkább várnék egy kicsit.

A lánnyal kapcsolatban amúgy nem adom fel. Barátként akarok közel kerülni hozzá, hogy aztán majd adott esetben átfordulhasson szerelemmé. Remélem, hogy ha elég időt töltök vele, akkor majd inkább engem választ. Végül is, nem házasságot kötött.

"Boksz nem arról szólna, hogy kikapsz majd vagy nem, hanem hogy kiosztod és megkapod a magad pofonjait, közben utat engedsz a jobbik énednek (azt amelyik megsokkolózna másokat). Ennyi :D"

Mármint a rosszabbik énemnek. Na ja. De most komolyan, és ez mindenkinek szól: tegyétek a szívetekre a kezeteket és mondjátok, hogy még EGYSZER SEM éreztétek ugyanezt az általam leírt primitív diszkópatkányokkal szemben. Nem hiszem el, hogy kulturált ember nem érzi ugyanazt, mint én, amikor egy ilyen agyonszolizott, gyúrós, iskolázatlan, kötekedő, simabőrű b*zeránsra néz. Az ilyet kéne jól pofán rúgni. Egyetlen vigaszom, hogy valószínűleg ők fognak söpörni az én irodámban, és nem fordítva.