Szerintetek tetszem/tetszettem a srácnak?

Nem akartam belé szeretni, mégis megtörtént.

Osztálytársak voltunk. 9.-10.-ben kezdődött, hogy feltűnően sokat nézett, akkor jött el programokra, ha én is, direkt rákérdezett, hogy megyek-e, elkérte a szendvicseim, stb.

Utána nekem lett egy párom, a srác viselkedése pedig nagyon kétértelmű lett: egyik pillanatban oltári bunkó volt velem, másik pillanatban meg nagyon kedves, és sose tudtam miért váltakozik így a hangulata, már kezdtem feladni.

Utána eljött az utolsó év, szalagavatón például bámult, szó szerint végig, de közben meg egy másik lánnyal flörtölt. Sokminden történt azóta, a lényeg, hogy végeztünk, eltelt egy év, az életünk nagy fordulatokat vett.

Úgy hozta a sors, hogy összefutottunk egy osztálytalálkozón, amire nem gondoltam volna, hogy jön.

Végig az asztal sarkában ült, távol mindenkitől, majd közölte, hogy: "ÁÁÁÁÁ itt van Xy?(az én nevemet mondta)Közelebb ülök". És leült majdnem velem szembe. AZ este folyamán berúgott, és végig mesélte a sztorijait a jelenlévőknek. Azt vettem észre, hogy alig nézett a szemembe, végig csak a mellettem ülő srácéba nézett, aztán néha-néha elcsíptem a tekintetét, de az is olyan volt hogy csak pár-pár másodperc erejéig nézett rám.

ELköszönni más nem is köszönt tőlem, a végén meg majdnem fellökött mert észres se vette, hogy ott vagyok.

Ne haragudjatok, ha nagyon tinilányos ez az egész, de azt érzem, hogy életemben először most vagyok igazán szerelmes. Annyira nyomaszt, hogy csak ő jár a fejemben, holott senki se pártolná a kapcsolatunkat.

Itthon azt mondták, hogy szerintük tetszem a srácnak.

Én meg úgy éreztem az évek során, hogy a srácnak kisebbségi érzete van hozzám képest(én kitűnő voltam, mindenkivel kedves, ő pedig az a tipikus nyers humorú, bukott diák, aki azért a szíve mélyén jó és ezt mindenki mondta is róla, viszont olyan körülmények között nőtt fel, hogy nem nagyon akarja elfogadni, ha szeretik).