Egyszerű és normális véleményeket/válaszokat várok egy "bonyolult" témával kapcsolatban! Ti mit tennétek? (Ha nem tudsz normális véleményt írni, akkor ne is irj semmit! )

Passiflora nagyon jól leírtad azt amit én is gondolok.

Dolgozzatok az ő komplexusain, különben pótolják fogja tenni az életedet. Az ilyen megalkuvásokra épülnek a szar házasságok, amibe vagy belefásulsz, vagy elválsz egy idő után...

# 8

("Tudom, hogy a jó szándék vezérelt, amikor a barátnőd kedvéért, illetve a párkapcsolati béke kedvéért munkahelyet váltottál, de gondolj bele, hogy ennek milyen üzenete van felé.")

"Ezen nem gondolkodtam el, de szerintem az emberek nagyrésze nem arra gondolna ebből hogy biztos megcsalták azért tette ezt a párjuk. (Aztán lehet csak én gondolom így.)"

Ha félreérthető volt, amit írtam, akkor elnézést. Nem arra céloztam, hogy akár a barátnőd, akár bárki más ebből a lépésedből arra következtetne, hogy megcsaltad. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy ha nincsen semmi alapja a féltékenykedésének, akkor mégis miért kéne munkahelyet váltani.

Nekem ez olyan, mintha - egy alapvetően jó motivációból, jó szándékból - a másik ember irracionális viselkedését támogatnád és tartanád fenn azzal, hogy te alkalmazkodsz hozzá, akár olyan áron is, hogy munkahelyet változtatsz, ráadásul úgy, hogy közben feltehetően nem éred el azt a célt sem, amit szerettél volna.

Szerintem legalábbis érdemes lenne feltenned magadnak a kérdést, hogy a munkahelyváltással megoldódott-e vajon ez a probléma, vagy csak emelted a tétet. Vagy azt, hogy valóban megoldható lenne azzal, ha te egy olyan munkahelyi környezetben dolgozhatnál egy életen át - mondjuk egy öntödében, alumínium kohóban vagy vonulós tűzoltóként, ahol a közvetlen munkatársaid 100 %-a férfi?

Nem akarom elpoénkodni a dolgot, de ha mondjuk később együtt élnétek, és egy nagyon csinos egyedülálló nő költözne a szomszédba, akkor belemennél, hogy költözzetek el valahová máshova, hogy a barátnődnek ne legyen oka egy újabb potenciális vetélytárs miatt aggódnia?

Hol lenne az a bizonyos határ, amikor már azt mondanád, hogy álljon meg a menet?

Lehet, hogy fura az analógia, ami eszembe jutott, de remélem, érteni fogod, hogy mit akarok belőle kihozni:

Képzeld el azt a helyzetet, amikor egy kisgyerek elkezd attól félni, hogy éjjel a sötétben jön egy szörny, aki bántani fogja. Erre az apuka azzal akarja megnyugtatni, hogy rácsot szereltet az ablakokra, a bejárati ajtóra meg egy plusz hevederzárat, és azt mondja a gyereknek, hogy nyugi, így már aztán biztos nem tud bejönni a szörny.

Ettől tényleg megnyugodna vajon az a kisgyerek, és ezentúl szépen elaludna minden éjjel abban a tudatban, hogy most már biztonságban van, vagy még jobban rettegni kezdene, látva, hogy nem volt indokolatlan a félelme?

Ha belegondolsz, gyakorlatilag is képtelenség lenne megoldani, hogy a barátnőd olyan mértékig megfosszon téged a szabadságától, és olyan mértékig kontrollálja minden lépésedet, hogy akkor se tudj hozzá hűtlen lenni, ha esetleg akarnál.

De még fontosabb kérdés, hogy ha ez netalán technikailag lehetséges lenne, valóban ez az, amire vágynál egy életen át? Akarnál, tudnál így élni valakivel?

Azért gondoltam, hogy megírom ezt a hozzászólást a kérdésedre, mert át tudom érezni a helyzetedet, mivel annak idején én is átéltem hasonlót a volt Párommal, annyi különbséggel, hogy én nő vagyok.

Nekem elég hosszú idő kellett annak a felismeréséhez, hogy mivel nem adtam okot a féltékenykedésére, ez igazából nem párkapcsolati probléma, aminek a megoldásából ki tudom venni a részemet, hanem a Párom saját megoldatlan lelki problémája.

Ha pedig Ő nem akar őszintén szembenézni az okaival, foglalkozni velük és megoldani, akkor csak úgy maradhatok vele, ha el tudom fogadni az örökös bizalmatlanságot, időnként az ezzel járó gyanúsítgatásokat és feszültséget, meg hogy belekényszerüljek abba a "játszmába", hogy nekem kelljen bizonygatni, hogy nem tettem semmi rosszat.

Én ennél nagyobb harmóniára vágytam, azt meg végképp nem tudtam volna elviselni, hogy a leendő gyermekeim apukájaként is így viselkedjen majd velem.

Nekem nagyon nehéz és fájdalmas döntés volt annak idején a szakítás, aminek részben ez a viselkedése volt az oka, mert úgy hagytam el, hogy nagyon szerettem, de ma sem döntenék másképp. Önmagában az idő soha nem oldotta volna meg ezt a problémát, én pedig úgy éreztem, hogy részemről már minden olyan lehetőséget kimerítettem, ami az én mozgásteremen belül volt, és felismertem, hogy ettől a ponttól én már eszköztelen és tehetetlen vagyok, mert az Ő térfelén nem tudok játszani.

Ha szeretitek egymást, akkor azt kívánom nektek, hogy nálatok ne a szakítás legyen a megoldás erre a helyzetre.