Édesanyám szerepét vetítem a kapcsolatomba, mit tegyek?

Sajnos Anyukám egy depressziós, alkoholista ember.

Nem túlzás, ha azt mondom, lelkileg terrorba tartott minket. Minden nap arra jöttem haza 15 évesen az iskolából, hogy részeg, hány, a műfogsorát nekem kellett a szájába tennem, összeesett, az ágyhoz kellett vonszolnom, bevérzett az orra, alatta volt a vértócsa, stb.

Egy idő után összeomlottam, úgy éreztem, az én gyerekvilágomnak annyi lett, már az öngyilkosságot fontolgattam amikor jött a jelenlegi párom. Külsőre nem vonzott, de a személyisége megfogott, és azt éreztem ő az egyetlen kiút. 3 éve vagyok együtt, de viccelek azzal, ha azt mondom, hogy kb. az egész kapcsolat részemről az érzelmeim bizonytalanságán alapul. Nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e, vagy pedig ANyukám miatt vagyok vele. A párom mellett rengeteget változtam rossz irányba, mások szerint egyaránt, pánikbeteg lettem, stb.

Egyszer megpróbáltuk a szakítást, hogy külön utakon járni, de aznap olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam elhagyni. Azóta is együtt vagyunk. A helyzet rengeteget javult a kapcsolatban, itthon is, ha Isten úgy akarja még ezévben megoldódik az édesanyámmal való gond.

Jártam pszichológusokhoz is, mind azt mondta, hogy ez a hatalmas lelki kötődés a párom iránt azért van, mert az anyukám általi biztonságérzetet vetítem rá. Tehát nem párként, hanem "Anyaként" tekintek a barátomra.

Szerintetek merjek ilyen helyzetben belevágni a szakításba, vagy várjam meg, míg az anyukámmal való helyzet megoldódik?

A probléma azért merült fel bennem, mert ha a párommal találkoznom kell, akkor sírnom kell, görcsbe van a gyomrom, először nem is vágyom a közelségére.

Ha viszont nála vagyok, utána már jobb a helyzet, akkor meg már szakítani nem akarok, ha összeveszünk akkor egész nap kivagyok, fogyok, hányingerem van és pánikroham.

Mi a kiút ebből?

19/L. Aki volt így, és tud biztatót írni, kérem írjon.