Vajon mit rontottam el, és hogy tudnám elfelejteni végleg? (Naaagyon hosszú verzió. )

Előre szólok, nem 5 sor lesz a kifejtés - bár gyanítom, ez elolvasás nélkül is feltűnt, de azért próbálom rövidre fogni.

(Szerkesztés: utólag elolvasva még hosszabb, mint gondoltam. Tyühű, mire ezen átrágjátok magatokat! Sebaj, ha van

pszichológus-növendék, annak remek anyag az alábbi történet.)

Szóval a neten megismerkedtem egy lánnyal. Beszélgettünk egy darabig, és azt éreztem, hogy ő pont olyan, mint én, és hogy

össze is illenénk, csak éppen néhány "apróság" jelenthet gondot számunkra: az egyik az, hogy kissé messze lakik, a másik az,

hogy külsőre különösebben nem tetszik (de ez annyira nem is zavart volna, teljesen megragadott valahogy a személyiségével),

a harmadik pedig az, hogy nem igazán érdeklődik felőlem. Ez utóbbi abból a szempontból érdekes, hogy sokszor még órák közti

szünetben is rámírt, amíg itthon voltam (ő gimiben végzős, én egyetemre járok), és nagyon sok személyes dolgot is elmondott

magáról nekem, tehát okkal feltételezem, hogy megbízott bennem és kedvelt is engem, sőt, meg merem kockáztatni: hogy fontos

voltam neki. Csak ugye soha nem kérdezett afelől, hogy mi újság velem, hogy mentek a dolgaim, ha éppen valami aznap volt, és

egyebek.

Na, mindegy, odáig jutottunk, hogy ő eljött hozzám. Ez már alapból egy igen érdekes dolog, mert tudtommal a fiú szokta a

lányt meglátogatni, de hiába mondtam ezt neki (még ha nem is pont így). Utólag belegondolva a bátyját szégyellte

valószínűleg, de ez egy fölösleges melléksztori lenne. Mindenesetre ő ezt arra fogta, hogy neki olcsóbb, ami igaz is, mert ő

vonaton 90%-os kedvezménnyel utazhat a betegsége miatt, én meg féláron, és hát ez miért is ne érné meg mindkettőnknek

jobban. Na, itt már furcsálltam a dolgot, bár reménykedtem is: én már ekkor egyértelműen jobban kedveltem őt a kelleténél

(nem véletlenül fogalmazok így), de nem akartam egyből bedobni neki a témát. Ő lett volna az első lány az életemben, akivel

lehetett volna valami, gondoltam, adjuk meg a módját: eljárunk egymáshoz, megismerjük egymást teljesen, aztán majd valami

romantikus helyen jön a többi magától... vagyis inkább tőlem. Mert terv az volt, nem is egy, több helyet és több jelenetet

is kigondoltam, de minek.

Miért is volt furcsa? Teljes mértékben kerülte az érintkezést - és itt nem tapizásról meg smárolásról meg még a vonat

lépcsőjén elkezdett pettingről van szó, talán nem kell mondanom, hanem puszival köszönésről és elköszönésről, ami tudtommal

azért elég szokványos és semleges dolog, főleg úgy, hogy nem vadidegenek voltunk egymás számára, még ha először is láttuk

egymást a valóságban. Szóval na, ódzkodott még a puszitól is, elköszönéskor meg még egy sziára se futotta konkrétan, pedig

idő lett volna elég, amikor ott álltunk a peronon vagy 5 percet. Nem tulajdonítottam ennek se túl nagy jelentőséget, tudva,

hogy ő is eléggé visszahúzódó és furcsa szerzet, mint ahogy én is az vagyok. Az ittléte alatt viszont látszólag jól érezte

magát, szóval örültem, még ha nem is voltam túlzottan profi a vendéglátásban, meg ajándékot se vettem neki - iiigen, oké,

hiba volt, de úgy gondoltam, majd a későbbi találkozásoknál bepótlom és egyre nyilvánvalóbban kimutatom neki, hogy mi a

helyzet. Tanultam belőle, bár szerintem ő pont az a lány, aki nem foglalkozik ilyenekkel.

Aztán arra, ami ezután jött, a legmegfelelőbb szó a káosz: egyszer ezért, máskor azért nem tudtam lemenni hozzá, hol ő, hol

én mondtam le a dolgot, bár részemről egyszer se mondvacsinált okokból, és feltételezem, ő se akart még ekkor átverni.

Belenyugodtam, mondom, nem kell sietni végül is, előttünk van még rossz esetben is úgy ~40 év az életünkből. Főleg úgy, hogy

ő is egyetemre készül, nem lehetetlen, hogy ugyanabba a városba jönne, amelybe én is járok. Aztán eljött egy teljes hétnyi

kiesés, amikor megijedtem, de amikor visszatért, még inkább megerősített abban, hogy ő tényleg ragaszkodik hozzám, mert

elmondta az -egyébként igen-igen személyes- indoklását, ami itt nem releváns, nem adna a sztorihoz semmit, így inkább

kihagyom. Lényeg a lényeg: minden jónak tűnt.

Ezután még beszéltünk 1-2 hétig, majd pont a születésnapomon eltűnt. Azon a héten, születésnapom után pár nappal befeküdt

kórházba is az említett betegségével (egyébként az allergiáját vizsgálták, nem valami halálos kór), ezért meg akartam

látogatni őt még előtte. Erre az üzenetemre már nem válaszolt. Itt tényleg nagy hibát követtem el: megvolt a száma, de nem

hívtam föl, mert ha nem képes nekem válaszolni az üzenetemre, vagy elbúcsúzni mielőtt egy hétig távol maradunk, akkor -

gondoltam magamban- miért törjem magamat, miért érdemli meg ő azt, amire engem nem méltat? Mondjuk én is utálok telefonálni,

ő is, ráadásul a mobilom se volt jó, de meg tudtam volna oldani - ez egy hiba a részemről, elismerem. Helyette jól

kidühöngtem magamat, leírtam neki egy legalább ilyen terjedelmű szöveget, amiben őszintén elmondtam mindent, csak azt nem,

hogy... oké, mondjuk ki: szerelmes vagyok bele. Kár volt, megbántam utána. De miután 3-4 napig erre se válaszolt (ekkorra

már régen kijött a kórházból, Facebookon is volt, csak éppen meg se nézte az irományomat és vagy két hete nem kommunikált

velem), teljesen elkeseredtem. Addig is rosszul éreztem magamat, de aztán végképp összetörtem. Egyrészt azért, mert nem

értettem, hogy én mivel érdemeltem ezt ki, másrészt azért, mert átvertek, harmadrészt azért, mert szülinapi ajándékként ezt

nem kívánom senkinek se, végül pedig azért, mert 21 évesen még mindig nem volt senkim, én meg önbizalomhiánnyal, gyenge

szociális képességekkel és egyáltalán nem előnyös kinézettel csak a csodára várok. A csoda megtörténhetett volna, de hát a

szokásos szerencsétlenségem megint kísértett.

Aztán vagy három hónapig teljesen magam alatt voltam, ilyen rosszul még sose éreztem magamat. Pedig észérvekkel

végiggondolva: annyira nem szép a lány (na nem mintha én nem lennék anti-matyóhímzés), nem is beszél szépen, gyakorlatilag

két megyével odébb lakik (én az egyik megye egyik szélén, ő meg a másik, az enyémmel szomszédos megye másik szélén),

ráadásul meg is bukott gimiben, még ha nem is azért, mert buta, hanem mert lusta ahhoz, amit nem szeret csinálni (én is az

vagyok, nem okolom miatta, de hát az istenit, matekból még én is átmentem hármassal, de még fizikából is!)... mindhiába, az

érzéseinek ezek szerint nem tud parancsolni az ember. A szilveszter volt a legdurvább, amikor úgy 10 év után először, minden

férfiasságomat a szemétbe vágva majdnem sikerült elbőgnöm magamat, mert egyáltalán nem így, tök egyedül a gép előtt ülve

terveztem eltölteni az estét. Meg a szalagavatója napja se esett jól, de arra a napra volt programom nekem is, az

valamennyire feledtette a helyzetet. Szilveszter délelőttjén egyébként fölhívtam, ekkor már inkább csak bosszantásból, de

legbelül reménykedve. Azon kívül, hogy a szép hangját hallva teljesen belezúgtam megint, ő tökéletesen szótlan volt, zavarba

jött, és amikor megemlítettem neki, hogy talán illene megnéznie, amit írtam, annyit mondott, szó szerinti idézet következik:

"jóóóóó, majd megnézem". Arra pedig, hogy eddig miért nem csinált semmit, az volt a válasza: mert nem volt ideje. Persze

semmi jogom kétsége vonni a szavát bárkinek is, de azért az ő életvitelét és a téli szünet tényét ismerve igencsak

megkérdőjelezhető ezen állításnak az igazságtartalma. Azóta, jelezném, januárnak mindjárt vége. Láttam már máshol a neten

(merthogy YT-os kommentszekcióban ismerkedtünk meg), tehát technikai feltételeknek nincsen híján, csak éppen teljesen

ignorál. Azóta már mindenhonnét töröltem, ahol ismerősök voltunk, a telefonszáma sincs már meg, újrakezdésre esély sincs

már.

Most ott tartok, hogy nagyjából elfelejtettem, mostanra a depressziót inkább a csalódottság és az értetlenség váltotta föl.

Az alábbi kérdések forognak a fejemben:

-Vajon ő akart-e tőlem valamit barátságon kívül? Mert szerintem egy lány egy fiúért nem utazik ~130 kilométert és nem fog

neki még telefonról is írni, hajnalban, késő este, otthon, vendégségben, mindig és mindenütt, ha csak barátjának tekinti, de

egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki leendő férjét látja bennem.

-Mi a búbánatos paripaheréért nem lehet válaszolni, ha a neten ír valaki neked, ráadásul egy kisregényt? Akár annyit is,

hogy hanyagoljuk egymást. Erre a magaviseletre én nem találok szavakat, annyira felháborító.

-Mit sikerült elrontanom? Én vagyok a hibás egyáltalán? A kórházas dologban biztos vagyok, azt beismerem, de előtte nem volt

se kórház, se családi tragédia, semmi, és már az előtte levő nagyjából egy hétben is csak néha-néha beszéltünk.

-Mit lehet tenni annak érdekében, hogy elfelejtsem TELJESEN? Mert a "nagyjából elfelejtettem" azt jelenti, hogy naponta

eszembe jut, meg álmodozok róla akaratlanul is, csak már nem érzek fájdalmat és azt se, hogy értelmetlen és tök üres az

életem. Igazából az, de a hobbim legalább még szórakoztat.

-Jobb lett volna esetleg határozottabbnak lenni, nem tervezgetni a romantikus dolgokat, hanem elmondani neki? De hát ezt

ugye élőben lett volna értelme megtenni, az meg nem történt meg egyetlen találkozást leszámítva, abban pedig egyetérthetünk,

hogy rögtön ezzel indítani nem szerencsés.

-Meg egy kérdés magamhoz: mi a fenéért nem tudok az észérveket végiggondolva az agyamra hallgatni?

Aki mindezt az egészet elolvasta, annak azon túl, hogy rengeteg ideje van, jár egy kirándulás egy tetszőlegesen kiválasztott

kekszgyárba és egy "Jó ember vagyok!"-díj, főleg, ha tanáccsal is tud szolgálni.