Mikor jutottatok el arra a szintre, hogy a lángolás helyett a stabil, "szürke" párkapcsolatot választottátok?

Van egy gyerekem, mielőtt ő született, mindig olyanokkal voltam együtt, akikhez nagyon vonzódtam, és nagyon jó volt a szex, de pár hónap után már nem volt semmi a kapcsolatban, csak az, ezért soha nem volt tartható.

Most van több mint egy éve valakim, akivel nincs és nem is volt meg az a vonzalom, mint a korábbiakkal, vagyis testileg vonzó, olyan mint az ideálom, de nincs az hogy ránézek és kívánnám, viszont normális, megbízható, okos, tudok vele bármiről beszélgetni, olyan mint a legjobb barátom, a gyerekemet imádja és a gyerek is imádja őt.

És mégis olyan hiányérzet van benne, ha visszagondolok a korábbi kapcsolataimra, ahol tudtam úgy...nem tudom normálisan megfogalmazni, de tudtam gyönyörködni a másikban pl miután elaludt, nem egy szükséges dolognak tekintettem a testi érintkezést, stb. Tudom hogy normális emberek mind olyan párkapcsolatban élnek ahol már nincs az a lángolás, hanem egy biztos támasza a 2 ember egymásnak, és én is belátom, hogy nincs másnak értelme. De még mindig várok arra a felismerésre, hogy ez tényleg milyen jó nekem. A párom már házasságról meg közös gyerekről beszél, én meg úgy érzem mintha a legjobb barátommal élnék együtt. Hogy győzhetném meg magam hogy ennek így kell lenni?