Milyen lehet kapcsolatban élni?

33 éves vagyok, sosem volt barátnőm, még alkalmi kapcsolatom sem volt. Teljesen átlagos hapsi vagyok, semmi extra. A legfőbb problémám mindig az volt, hogy féltem a nőktől, már a jelenlétükben remegett a kezem, elcsuklott a hangom.

Sosem tapasztaltam meg, milyen az ha az ember tizenéves fejjel úgy szerelmes, hogy mellette ott áll egy gyönyörű lány. A húszas éveim sem teltek másképp. Ábrándoztam, hiú álmokat kergettem, olyan lányokba voltam titkon szerelmes, akikkel sohasem jöhettem volna össze.

Láttam, ahogyan az ismerőseim többéves kapcsolatból lépnek ki, hátrahagyják maguk mögött a múltat, és vágják bele fejszéjüket egy újba. Sosem tudtam átélni, milyen a bulizós, csajozós, flörtölős élet huszonévesen. Itt vagyok 33 évesen teljesen egyedül, mint a kisujjam, mindenről lemaradtam.

Olvasók, ti, akik nagy valószínűséggel éltetek már kapcsolatban, mondjátok már el nekem, milyen érzés, ha van melletted egy segítő társ, egy testi-lelki barát? Milyen áldozatot hoztatok egy kapcsolat reményében? Fájdalmas-e kapcsolatban élni? Szokott-e fájni az összeveszés, a vita, a veszekedés, a féltékenykedés, a problémák? Milyen féltékenynek lenni? Vagy milyen alkalmazkodni a másikhoz?

33 évesen én már nem érzem át egy kapcsolat lényegét, nem tudnám magamról elképzelni, hogy valaki most is itt legyen mellettem. Tételezzük fel, lenne egy fantasztikus csodaszép barátnőm, egészen biztosan az őrületbe kergetném a rigolyáimmal. Úgy érzem, hogy nincs olyan nő, akit egyáltalán megérdemelnék.

Mondjátok, megérte feladni a magányt? Voltatok olyan kilátástalan helyzetben, hogy ti sem tudtátok volna elképzelni az életeteket egy párkapcsolatban?