Elküldjem neki?

Egy éve kb fogalmazást kellett írni az esőről. Az enyém az alábbi lett, aki veszi a fáradtságot és elolvassa, valószínű megérti mi zajlott le bennem akkor. Barátnőm pár napja újra elolvasta, és szerinte küldjem el az illetékes fiúnak, akinek már barátnője van. Nem tartom jó ötletnek mert nekem is barátom van, és nem akarnám felszakítani a régi sebeket. Viszont barátnőm szerint túl jó ahhoz hogy csak úgy a kukában landoljon. Ezért szeretném kérni a tanácsotokat, mit tennétek a helyemben?

"Esik. Hallom, kopog az ablakpárkányon. Az ősz a szemembe költözött. Elmúlás. Emlékszem. Rád emlékszem. Nem szabadna. Tudom. Mégsem megy. Mert esik. Bárcsak ne esne. Soha-soha többé. Ne essen. Olyankor mindig eszembe jutsz. Fogtad a kezem. Görkorcsolyázni tanítottál. Fogtad, no nem azért mert együtt voltunk, csak hogy el ne essek. Te is tudtad, én is tudtam hogy menne anélkül is hogy nem fogod a kezem, mégis fogtad. Igazából, csak attól félek, azóta sem engedted el. Vagyis, amiket most mondál, lehet csak én akarom úgy látni hogy még mindig fogod. Azóta talán maximum 2x álltam görkorcsolyán. Tudod, nélküled nem az igazi. Nincs aki fogja a kezem. Ki emel fel majd a földről ha elesek? Ki fog velem veszekedni jelentéktelen dolgokon? Ki fog minden reggel felhívni? Ki fog átmenni a másik szobába, csak hogy ne lássam alkoholt inni? Ki fogja azt mondani hogy kicsi vagyok, de szerethető? És... talán ami a legfontosabb... Ki fog szeretni? Tudod, félek hogy nem szeretsz. Igazából, attól is félek hogy igen. Eltűnnek a közös emlékek. Azt a fát, amibe belekarcoltad a nevem, kivágták. A hely, ahol először megcsókoltál, benőtte a gaz. A játszótér, ahol titokban elbújtattál, lebontották. A pad ahol bemutattál a barátaidnak, egyik napról a másikra eltűnt. Pedig szerettem ott ülni és abban reménykedni hogy majd megjelensz ott, úgy ahogy régen tetted. Késve, mindig késve de megjelentél és mondtál valami iszonyatosan buta ürügyet miért késtél. Minden eltűnik. Szépen, lassacskán... minden. Egyet nem tudok csak, hogy mi van a réttel, ahova mindig kimentünk. Sétálni akartam, aztán a végén felvettél a hátadra és beleszaladtál velem a virágok közé. Sikítottam, és hisztiztem hogy le fogok esni, de tudtam hogy vigyázol rám. Ott voltunk kinn utoljára. Emlékszem minden egyes percre. Mint ha éreztem volna hogy az az utolsó. Tudod, soha nem mondtam neked, de nagyon féltettelek. Tudtam, nincs sok hátra és elmész és azzal is tisztában voltam, hogy én sem maradhatok sokáig veled. Emlékszel? Átállítottam az órát csak hogy 20 percel tovább feküdhessek az öledben a virágosrét közepén. Viccesen megszidtál, és egész hazaút alatt azt hajtogattad mennyire szeretsz. Megigértetted velem, hogy lesz még találkozás. Nem szóltam semmit, te pedig tudtad hogy ez volt az utolsó. Azóta nem voltam kinn a réten. Tudom, már régen elhervadtak a virágok. Azok a virágok akik utoljára láttak minket kéz a kézben, boldogan a pillanatnak élni. Elmúlt a nyár is. Ősz van. Esik. Hallom, kopog az ablakpárkányon. Rád gondolok. Egyedül vagyok. Fog még valaki valaha szeretni? Annyira mint te? Mennyi idő telt el mióta utoljára láttalak? Mikor éreztem utoljára az illatod? Mikor néztem abba csodás szempárba amit szótlanul órákig képes voltam nézni? Egy óra? Egy nap? Egy hét? Egy hónap? Egy év? Ki tudja... Nem járok emberek közé. Félek szembe jönnél velem az utcán. Ha mégis kimegyek, mindenhol téged látlak és mindenről te jutsz az eszembe. Valamelyik nap 3x sétáltam el a hely előtt ahol legelőször találkoztunk és reméltem hogy ugyanúgy ott leszel, ugyanúgy bemutatkozol majd és ugyanúgy mosolyogva hazakisérsz azzal a mondattal hogy „ilyen kicsi lány ne menjen egyedül a sötétben“. Én pedig majd rádmordulok, hogy nem is vagyok kicsi, mire te viccesen a köztünk lévő magasságot rajzolod bele a levegőbe. Ahogy írom a sorokat, tizedmásodpercekre melegséget érzek mivel az emlékeim visszarepítenek hozzád. Talán meg is nyugodnék, ha az a fránya eső nem emlékeztetne minden pillanatban rád. Arra hogy itt voltál, vártál a kapuban. Vizes pólóban, felhevült testel, lázasan, de eljöttél. Akkor haragudtam rád hogy ilyet tettél, de most olyan önző vagyok, hogy nem érdekelne az sem ha beteg vagy, csak gyere ide, és szólj valamit. Bármit, csak legyél itt. Legyél velem. Hiányzol. Rettenetesen hiányzol. Senkinek nem mondom. A kisírt szemeket elfedi a festék. Csak az eső tudja hogy sírok, lemossa rólam az álarcot és velem együtt sír. Tűz forró arcomat tűszúrásként érik cseppjei, én mégis kinn maradok és várom hogy elmossa az emlékedet. Esik. Hallom, kopog az ablakpárkányon."