Felmelegítve csak a káposzta jó? Vagy megér még egy próbát?

Szóval, a történet bonyolult, megpróbálom röviden leírni.

24 éves lány vagyok.Anyanyelvi szinten beszélem a francia nyelvet, édesapám francia, kiskoromtól úgymond muszáj volt tanulnom. Öt évvel ezelőtt,miután végeztem a tanulmányaimmal, édesapámat és új családját meglátogattam Párizsban,úgy gondoltam, nem árt kis levegőváltozás, utazgatás. Szerzett is nekem munkát, bébiszitterkednem kellett egy családnál, egy iszonyat nagy dumás 5 éves kissrácra vigyáztam heti 4 alkalommal. Egy hónap után érződött, hogy "anya és apa közt" nincs minden rendben. Amikor éppen ott voltam, és veszekedtek, persze próbáltam lefoglalni a kisfiút, de azért érezte, mi van, és én akaratlanul is végighallgattam az egészet. Ezek rendszeressé váltak, én meg a kisfiú édesapjával egyre többet beszélgettem. Majd még többet, és még többet. Majd ráeszméltem, hogy egyszerűen belé szerettem. Ő is belém. Négy hónap után elköltözött a kisfiú édesanyja, és elváltak útjaik.A kisfiú az apjánál maradt. Megkért, hogy ugyan úgy vigyázzak rá, de ha lehet minden nap,és ez egyszerűbb úgy ha odaköltözök. Olyan voltunk mint egy család, a kisfiú szeretett, és köztünk is minden rendben volt. Nem is jöttem haza Párizsból, egészen ez év februárjáig. Sikerült valami iszonyat butaságon úgy összevesznünk, hogy még el is jöttem tőle.(Csak most pár hete vallottam be magamnak is, hogy nagy butaság volt). Nem mindig értettük meg egymást elsőre, elvégre 12 év korkülönbség van köztünk. Most majdnem minden nap keres, hogy folytassuk ott, ahol abbahagytuk, hiányzom neki és a fiának. Viszont, nagyon félek attól, hogy igaz a mondás, miszerint felmelegítve csak a káposzta jó. Szerintetek megérne még egy próbát?