Normális, hogy nem hiányzik annyira, és biztosra veszem, hogy jól viselkedik?

Barátommal 5 hónap után pár hónapra újra távkapcsolatba kényszerültünk. Hét közben nem találkozunk, csak telefonon beszélünk minden nap fél-egy órát, péntek déltől hétfő reggelig viszont egymással vagyunk. Valamiért nem hiányzik annyira. Amikor korábban egy hónapig távkapcsolatban voltunk sokkal jobban hiányzott. Jobb lenne, ha itt lenne, de azt hittem, hogy majd nem tudok élni nélküle, hogy állandóan az jár majd a fejemben, hogy vajon nem csal-e meg. És igazából habár sokat gondolok rá, akkor sem szomorúan, hanem felidézek szép emlékeket, meg eltervezgetem mindig, hogy mit fogunk csinálni hétvégén, milyen kis apró meglepetést adok neki, és így hamar eltelik ez a pár nap. Normális ez így? Nem az lenne a normális, ha állandóan szomorú lennék, hogy nincs velem? Korábban hét közben szinte vágtam a centit, hogy mikor látjuk újra egymást, és mindig szinte sírás határán voltam, azon aggódtam, hogy talál magának újat. Most meg, habár szívesebben lennék vele, jobban viselem. Az 5 nem távkapcsolatban töltött hónap alatt megerősödött annyira a kapcsolatunk, hogy már nem aggódok azon, hogy megcsalna. Normális ez így? Tény, hogy várom a hétvégét, de hét közben sem vagyok szomorú, amiért nincs itt, hanem kihasználom az időt (tanulok, úgyis vizsgaidőszak van, kondizok, traccspartyzok barátnőkkel).