Olyanokat kérdeznék, akiknek 6-8éves párkapcsolatuk volt, majd "rájöttek", hogy még se akarnak akkori párjukkal lenni. Nincs szó megcsalásról. Hogyan vettétek rá magatokat, hogy kimondjátok a végszót?

Ja, az utsóelőtti válaszolónak igaza van, addig a pontig is el kell jutni. Az ilyen "rájövések", felébredések, hogy vége és ne tovább, nem csak derült égből villamcsapásként jönnek, hanem folyamatosan jelen vannak és gyűlnek annak okai, amit az esetek nagy részében mindkét fél érez, persze a szenvedőbb fél jobban...

Ácsi! Ki is a szenvedőbb fél?

"És ilyenkor bele sem gondoltok, hogy ezzel mekkora lelki sebet okoztok a másiknak...?"

Nana, aki ezt írod...!!

Lelki sebet okoz a szakító fél? Oké. És az a lelki seb, amit a másik okozott benne a sok-sok év alatt??? Szóval az esetek többségében aki szakít, az szenved(ett) többet.

(Persze vannak kivételek, ritkább esetek, amikor valaki sok éve együtt van valakivel, teljesen ól kijönnek, de valójában nem is szereti, nem szerelmes, csak úgy van vele, hazudja, hogy szereti, egyszerűen csak nem akar egyedül lenni, és ha jön másik, akkor továbblép. Ez azért ritkább, mert az ilyen kapcsolatok nem szoktak évekig tartani.)

Szóval aki szakít sok év után, abban már felgyülemlett nagyon sok rossz emlék is, nemcsak jó... Érzi, hogy a másik nem becsüli úgy, magányos a kapcsolatban, és ha nehéz is neki is, mert jellemzően nehéz, akkor is kimondja a végszót, ha okos...

Előző jól írja! "Sokkal jobb egyedül, mint egy rossz kapcsolatban."

Kérdező! Az első hosszú kapcsolatomat, ami ráadásul jóval idősebb koromban kezdődött, mint a tied, tehát érettebb voltam, nehéz volt befejeznem, igen. Ment is sokáig az huzavona, hogy kibékültünk, folytattuk, stb... Ezt én végigjártam, és sok értelme nem volt, talán csak annyi, hogy bebizonyosodott, hogy vele többé az életben nem kezdem újra. És ha mással ismerekedem, akkor is jobban fel tudom mérni, hogy mi az amit el tudok nézni, mi az amit nem vagyok hajlandó eltűrni.

Én úgy csináltam, hogy nem a közös szép emlékeken rágódtam, hanem szépen összeírtam magamnak papírra a listát, hogy mi az ami rossz a kapcsolatunkban, mi az a tette, ami fájt nekem, mi az a tulajdonsága, ami irritál, és a többi. Szép kis lista lett. És átgondoltam, hogy fog-e valami változni, tud-e változni... De nem, magam is jól tudom, hogy sokat változni senki nem fog, én meg aztán pláne nem fogom tudni megváltoztatni. Úgy meg nem kell!

Keresnem kell mást, akivel jobban passzolunk, vagy pedig még egyedül is jobb, mint hogy állandóan szomorkodjak vagy idegeskedjek. Nem éri meg...

Szenvedtem aztán sokáig, de nem voltam többé visszacsábítható, nem hagytam magam és erre büszke vagyok azóta is!

Utána elkezdtem keresgélni, de elárulom, hogy azért el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a következő esélyest "saját magaként" ismerjük meg, és ne a volt párunkhoz hasonlítgassuk... Merthogy nagyon-nagyon odafigyeltem, hogy az exben lévő rossz tulajdonságok ne legyenek meg a következőben... A következőnek persze vannak más rossz tulajdonságai, de ilyen az élet. :) Tökéletes nincs, de olyan, akivel hasonlóbbak vagyunk, olyan azért csak van...

Szóval a szakítást reálisan gondolkodva tedd, és ne hagyd magad elgyengülni! Tekintsd feladatnak, hogy most egy ideig egyedül leszel...