Miért érzem azt, hogy én egy pótlék, egy másodlagos valaki vagyok a barátnőm számára?

Nem vagyok féltékeny, vagyis fene tudja, nem érzek konkrétan féltékenységet. Nagyon jókat beszél a fiúbarátaival, férfikollégáival. Külön-külön munkából és korábbi haveri körből kifolyólag találkozik az említett 2-3 férfival és amikor például együtt is lehetnénk, ő órák múlva érkezik haza a találkozókról.

3 éve vagyunk együtt sülve-főve. Részese voltam már mindegyikkel egy ilyen találkozóban, hármasban-négyesben, mikor ki ért rá, és igazából az zavart a legjobban, hogy szakmai, munka, vagy ismerősi témákhoz egyszerűen semmit nem tudtam hozzászólni, és 2-3 órán keresztül szörnyen kínosnak éreztem, hogy sík hülye voltam az ő érdeklődési körükhöz, amikről beszéltek. A párom pedig nagyon jókat nevetett, be nem állt a szája, és ez tényleg kényelmetlen volt számomra, hogy amikor megpróbáltam bekapcsolódni a beszélgetésekbe, nekem külön mindent el kellett magyarázni, hogy fel tudjam fogni, egyáltalán miről van szó. Meg amikor hatalmasat nevettek valami szakzsargon poénon, viccen, én meg csak ott néztem bambán, mert gőzöm sem volt miről beszélnek. (A barátnőm mondjuk úgy, elég komoly tudást szerzett az egyetemi évei alatt, amit most busásan tud kamatoztatni, mert nagyon jó állása van. Nekem két középiskolai végzettségem van.)

Tehát néhány találkozón sikerült túlesnem így, ám egyre jobban kezdem azt érezni, hogy a páromnak munka után már nem én vagyok az elsődleges, hanem elintéznivalók címszó alatt egész délutánokat távol van, és amikor estére hazajön, már beszélgetni se nagyon van kedve, mert fáradt, de címszavakban mindent elmond, hogy kivel találkozott, kivel mit beszélt meg stb.

A kapcsolatunk ugyan nem laposodott el, mert az ágyban tökéleteset alkotunk mindketten, viszont valahogy azt kezdem érezni, hogy a barátnőm tkp. már csak ezért jár haza. Túl sokat agyalok ezeken a hülyeségeken, vagy tényleg igazam lehet?