Összetört a szívem, most minden 'rendben' de még mindig fáj?

2-3 hete nagy bajok voltak, amin most már túl vagyunk, de addig a párom elhagyott arra az időszakra, azt mondta nem szeret, nem akar engem, idegesítem stb mert bevallom eléggé igényes voltam az elmúlt időszakban

Teljesen összetörte a szívem, 2 éves kapcsolat volt, és gyönyörűséges, imádtuk egymást és sülve-főve együtt voltunk, első szerelem volt mindkettőnknek, együtt fedeztük fel a szexualitásunkat, és együtt nőttünk.

Most együtt vagyunk megint, a bűnök meg lettek bocsátva, és a párom jól van, nekem az elmúlt hetek borzalmasak voltak, minden nap fájdalommal telt el és egész nap sírtam, annyira fájt, nem tudtam, nem akartam el hinni, hogy vége van a legjobb dolognak az életemben.

Hullámvasutazott a szívem, és hol kegyetlenül fájt, hol jól voltam tökéletesen. Aztán mindig jött egy gondolat, és mindent lerombolt.

Most újrakezdjük, és mindketten odaadóak vagyunk és minden jól megy, de én még is még mindig szinte folyamatosan sírok, aztán abbahagyom. Eszembe jutnak a régi emlékek, amikor még minden 'tökéletes' volt és nem veszekedtünk előtte, (persze veszekedtünk, de elfelejtettem, mind) de még is kísért a múlt.

Tudom, hogy szeret, mondja is, és amikor nyugodt vagyok és tudok gondolkozni, akkor úgy látom, hogy semmi okom a sírásra és a bánatra, aztán hirtelen megint sírva fakadok, szinte nem is tudom miért.

A szívem már nem szúr annyira, de még is annyira fáj minden gondolatom róla.

Annyira kísért a múlt gyönyörűsége, hogy nem tudok a jövőre koncentrálni már.

El fog ez múlni valaha? Lesz végre valahára egy olyan nap az életemben, amikor újra érdekelni fog, hogy mit gondolnak rólam az emberek, hogy jól áll-e a hajam, hogy tökéletes legyen a sminkem és ne legyenek pattanásaim?

Borzalmasan elhanyagoltam magam, nem lehet egyedül hagyni, folyamatosan keresem a családom társaságát, csak azért, hogy ne sírjak egyedül.

Viszont jön a nyár, egyedül leszek, nem vagyok nagyon szociális, kiugrálós, bulizós, így az a kevés barátaim akik vannak, azok sem járkálhatnak el velem minden nap.

Annyira félek, hogy sose lesz már semmi olyan mint régen, és tudom, hogy így is van, és próbálom győzködni magam, hogy más lesz, de jobb, de egyszerűen nem megy.

Sírok és fáj a szívem, ha rá gondolok.

Régen láttam egy szerelmes filmet, egy dalt hallottam, arra gondoltam, milyen jó hogy van nekem ő, hogy tudom mit éreznek a szereplők stb. Most csak sírhatnékom van az ilyen dolgok miatt.

Mit tegyek? Tudom, hogy elvileg idővel jobb lesz, de most egyáltalán nem jó.

Köszönöm a tanácsokat