Párkapcsolati válságban vagyok, tanácsot szeretnék?

Lehet, hogy kicsit hosszú lesz, de kezdem az elején, mert talán úgy lesz teljes a kép. A párommal az interneten ismerkedtünk meg, 2013 elején. Sokáig ódzkodtunk tőle, hogy belevágjunk-e ebbe a kapcsolatba, főleg a távolság (200 km) és a korkülönbség (10 év javára) miatt, de végül találkoztunk, mert azt éreztük, hogy teljesen egymásra vagyunk hangolódva, és onnantól kezdve nem volt megállás. Fél éven keresztül minden hétvégén jött hozzánk (ez kb 6 órát jelent oda-vissza és kb. 8000 ft-ot). Néha én is mentem, de az én családom befogadóbb, mint az övé. Aztán fél év után ide is költözött hozzánk. Nagyon nagy áldozat volt ez a részéről, de végül azért is döntöttünk így, mert már nagyon elege volt az előző munkahelyéből, és úgy gondolta, itt találhatna jobbat. Szerencsére talált is elég gyorsan. 3 hónap együttélés után megkérte a kezemet - mondanom sem kell, mennyire boldog voltam.

DE most jön a lényeg. Az élet legtöbb területén tényleg nagyon jól megértjük egymást, hasonló a gondolkodásmódunk, és minden szuperül működik. Csak egy dolog van, amiben nagyon különbözünk: ő borzasztóan pesszimista és nincs semmi önbizalma. És lassan úgy érzem, hogy ezzel megmérgezi az életünket.

Mindketten tanárok vagyunk (illetve én még csak most fogok végezni az egyetemen, de mellette nyelviskolában tanítok 2 éve). Ő most 10 év tanítás után keres kb. 150 ezer forintot, és most jutott el arra a szintre, hogy nem bírja már elviselni, hogy ennyire nincs megbecsülve a szakma. Persze a kollégák valamilyen szinten elismerik a munkáját, és a gyerekek is szeretik, de ez mégsem ugyanaz, mint az anyagi megbecsülés. Így hát hiába is váltott munkahelyet, az új iskolában jobb a légkör, mégsem érzi sokkal jobban magát. Dolgozott már rendszergazdaként is (mert amúgy infótanár), tehát akár válthatna is, elmehetne valami céghez, de még ott sem biztos, hogy sokkal jobban keresne, illetve mindig azt mondja, valami kreatív munkát szeretne végezni. Az az érzése, hogy totál elszúrta az életét, mert ha ott lenne az informatikus előtt, hogy "mérnök", már minimum dupla ennyit keresne. Az egyik nagy problémám az, hogy mivel ennyire ki van ábrándulva, most belém is sulykolja, hogy minél előbb hagyjak fel a tanítással, mert én naiv vagyok meg fiatal és tapasztalatlan, és most hiába mondom, hogy szeretem csinálni, ő úgyis tudja, hogy 10 év múlva ki fogok égni. (Én meg ezzel úgy vagyok, hogy neki ott volt a lehetőség, hogy csinálja, amíg szereti, hogy kitapasztalja magának, akkor ennyi nekem is jár.) A másik dolog, amivel az őrületbe tud kergetni, hogy bármilyen alternatívát javasolok (pl. költözzünk akkor Pestre, ott könnyebben találna olyan munkát, ami érdekli is, jobban meg is fizetik - régebben már lett is volna lehetősége, csak az exe miatt nem fogadta el, szóval biztos lenne most is), arra most már csak az a válasz, hogy ebben az országban úgyis éhen fogunk halni, tökmindegy, mit csinálunk. Tudja rólam nagyon jól, hogy nem áll szándékomban külföldre költözni (ezt még a kapcsolatunk elején tisztáztuk), egész egyszerűen azért, mert kívül esik a komfortzónámon az, hogy elmenjek távol a családomtól egy idegen országba, ahol mindig kívülálló leszek, és angoltanárként pl. Angliában nem is mennék semmire, talán mosogathatnék, ami megint csak nem az álmom. Valószínűleg még azzal is többet keresnék, mint itthon, de egyszerűen nem érezném jól magam, nem lennék boldog. De OK, ha ennyire nem érzi jól magát itthon, mondtam neki, hogy költözzünk akkor Ausztriába, az még kellő képpen közel van, hogy időnként haza tudjak jönni, nagyobb biztonságban érezném magam stb. Ő elég jól beszél németül, én meg mondjuk, hogy elboldogulnék. De odáig már soha nem jutunk el, hogy akkor konkrétan jelentkezzünk állásokra, mert az egyik nem elég jó, a másik még mindig nem pont az, amit megálmodott, a harmadik nem fizet annyit, mint ahogy ő azt elképzelte, szóval vergődünk. És ez a vergődés az, ami kikészít. Nekem konkrét, hosszú távú tervek kellenek a lelki békémhez (és ezt ő is tudja jól elég régóta), ezért felőröl, hogy nem tudom, merre tartunk, mit fogunk csinálni egy év múlva, mikor lesz kibékülve magával és a helyzetével annyira, hogy családalapításon gondolkodhassunk. Az esküvő is "tök jól" áll... megkérte ugyan a kezem, de azóta nem hajlandó beszélni a témáról, nem tűztünk még ki dátumot, hiába próbálok beszélgetni vele erről, mindig csak annyit mond, hogy nincs most kedve erről beszélni, majd máskor, ha nem lesz olyan stresszes, meg fél a jövőre gondolni. Nem tudom, mit kezdjek ezzel az egész helyzettel. Nem akarom elveszíteni, mert nagyon szeretjük egymást (tudom, hogy ő is szeret engem, mert sok mindent megtesz értem), de nem tudok ilyen bizonytalanságban élni, hogy fogalmam sincs, mit akar igazán. Én nem tudok ebbe belenyugodni, és csak a mának élni. :( Próbálom kitalálni, hogyan segíthetnék neki, hogy megtalálja a lelki békéjét, de folyamatosan falakba és a negativitásába ütközöm. Van bármi tippetek, mit kezdhetnék ezzel a helyzettel?

24 L