Féltékeny vagyok, ezt mondták rá : ha meg akar csalni meg fog, feleslegesen aggódsz. Ez igaz, de én ezt akarom megelőzni! Attól tartok, ha szabadon engedem, megcsal, de ha fogom, akkor nem meri annyira megtenni. Mi legyen?

"Az igaz szerelem úgyis visszatalál"

Az igaz szerelem el sem megy = nem csal meg, nem hazudik, és semmi ilyen. Aki meg hűtlen az nem szeret és kész.

Szerintem azzal, hogy féltékenykedsz, és félsz "szabadon engedni" a párodat, semmivel sem javíthatsz a kapcsolatotokon, csak elronthatod, akár végérvényesen.

Egy jó párkapcsolat egyik alappillére a bizalom.

Ha, és ameddig úgy érzed, hogy a Párod érdemes rá, maradj vele, és próbáld elengedni az örökös aggódást azon, hogy vajon hűséges-e hozzád, meg azt a negatív "elvárást", hogy hátha ő is megcsal előbb-utóbb, mert mással előfordult már.

Ha meg egyszer netalán úgy hozza az élet, hogy rájössz, hogy mégsem (volt) érdemes a bizalmadra, akkor jöhet egy fájdalmas szakítás, ha úgy döntesz. De amíg együtt vagytok, ne engedd, hogy a folytonos gyanakvás és a szorongás töltse ki az életedet, és mérgezze a kapcsolatotokat!

Ha belegondolsz, gyakorlatilag is képtelenség lenne megoldani, hogy a Párodat olyan mértékig megfoszd a szabadságától, és minden lépését kontrolláld, hogy ne tudjon hűtlen lenni hozzád, ha akar.

De szerintem érdemes feltenni saját magadnak azt a kérdést, hogy ha ez technikailag mégis lehetséges lenne, valóban ez az, amire vágynál egy életen át? Akarnál ÍGY élni, akarnál együtt élni egy olyan férfival, aki szíve szerint megcsalna, ha tehetné?

Én úgy fogom fel, hogy minden párkapcsolat tükör, amibe nekem kell tudnom őszintén belenézni, és amiben saját magamról is tanulok - sőt, leginkább saját magamról tanulok.

A pszichológusok viszonylag egységesen állítják, hogy ha valaki alaptalanul, indokolatlanul féltékeny, akkor annak a két legalapvetőbb gyökere az alacsony önértékelés, az önbizalomhiány, illetve a "kisajátítás" igénye, a másik birtoklásának nem éppen egészséges vágya.

Azért gondoltam, hogy megírom ezt a hozzászólást a kérdésedre, mert én évekkel ezelőtt átéltem ezt a helyzetet a másik oldalon. A Párom ráadásul egy kifejezetten jóképű és vonzó, sportos férfi volt, nem mellékesen jó humorú, szórakoztató társaság, kiemelkedő egzisztenciával, amit ő maga teremtett meg sok munkával a saját, nagyon sikeres vállalkozásából. Ha féltékeny típus lennék, még egy nyaralást sem tudtam volna élvezni vele, mert nehéz volt nem észrevenni, hogy hogy néznek rá a nők a strandon. Ha mindegyikben a potenciális vetélytársat láttam volna, végig aggódhattam volna azt az öt évet, amíg együtt voltunk. Reálisan nézve nekem sokkal több okom lett volna féltékenykedni, mint fordítva, mégsem így volt.

Nekem több év kellett annak a felismeréséhez, hogy mivel nem adtam okot a féltékenykedésére, ez igazából nem párkapcsolati probléma, aminek a megoldásából ki tudom venni a részemet, hanem a saját megoldatlan lelki problémája.

Ha pedig Ő nem akar őszintén szembenézni az okaival és megoldani, akkor csak úgy maradhatok vele, ha el tudom fogadni az örökös bizalmatlanságot, időnként az ezzel járó gyanúsítgatásokat és feszültséget, meg hogy belekényszerüljek abba a "játszmába", hogy nekem kelljen bizonygatni, hogy nem tettem semmi rosszat.

Én ennél nagyobb harmóniára vágytam, azt meg végképp nem tudtam volna elviselni, hogy a leendő gyermekeim apukájaként is így viselkedjen majd velem.

Nekem nagyon nehéz döntés volt annak idején, mert úgy hagytam el, hogy nagyon szerettem, de ma sem döntenék másképp. Önmagában az idő soha nem oldotta volna meg ezt a problémát, én pedig úgy éreztem, hogy részemről már minden olyan lehetőséget kimerítettem, ami az én mozgásteremen belül volt, és felismertem, hogy ettől a ponttól én már eszköztelen és tehetetlen vagyok, mert az Ő térfelén nem tudok játszani.

Még egy utolsó gondolat: a kérdésedről eszembe jutott egy idézet az aggódással kapcsolatban, amiben az egyszerűsége mellett szerintem megfontolandó bölcsesség van:

"Az aggódás az, amikor a saját képzeletünket olyan dolgok megteremtésére használjuk az életünkben, amiket NEM akarunk." (Abraham-Hicks)

Egyetértek az eddigi hozzászólókkal. Egy dolog azonban felmerült bennem. Hiba volt a részedről úgy belemenni egy új párkapcsolatba, hogy az előzőn még nem tetted túl magadat. Sajnállak benneteket, hogy így alakult, de ha már így van, próbálj helyrejönni. Néhány mély beszélgetés a pároddal vagy egy pszichológussal nem árt, az biztos. Ha a párod tudja, hogy milyen gondod van, és hogy szeretnél rajta változtatni, akkor valószínűleg sokkal türelmesebb lesz és megértőbb.

ÉS egy tanulságos dalt is küldök

https://www.youtube.com/watch?v=Ip7x5hR17_o