A barátom állandóan sajnáltatja magát. (? )

De tényleg szó szerint. pl. ha megvágja az ujját, már egyszerre azt akarja hogy táncolja mindenki körbe, akkor ha fáj a feje akkor is, ami elméletileg állandóan fáj neki, vagy csak bemagyarázza, nem tudom. de mindene megvan, a szülei mindent megadnak a neki, és mégis azon nyávog állandóan hogy milyen pocsék élete van. a sulibam is tök jó jegyeket tudna szerezni, csak nincs szorgalma, meg visszapofázik a tanároknaj, utána meg még ő siránkozik, hogy monden tanár utálja. szeretem őt meg minden, tényleg, csak ez most már kezd egy kicsit sok lenni. oké, hogy a férfiak nem lehetnek mindig erősek,magabiztosak stb, de ennyire? lassan úgy érzem esküszöm, mintha az egész kapcsolatban én ennék a férfi, aki erős, és támasztnyújt. holott, én ezt egy férfitől várnám el. mert nekem is vannak ennél sokkal nagyobb problémáim, sokkal szarabb életem van, mégse nyávogok soha miatta, pedig lehet tőbb okom lenne rá. édesanyám szerint is mellém inkább olyan férfi illene, aki támaszt nyújt, nem gyáva, gyámoltalan.. de hát én őt szetetem, csak ez az örökös önsajnáltatás már az őrületbe kerget. pedig már 80x megbeszéltem vele is, hogy ne csinálja örökösen ezt.

bocsi ha hosszúra sikeredett, de volt/van valaki hasonló helyzetben? hogy vigyem rá arra, hogy változtasson ezen a téren a viselkedésén?