Iszonyatosan szét vagyok esve a szakításom miatt (is). Mit tegyek? SEGÍTSÉG!

Ma szakítottam a barátnőmmel, aki megcsalt, miközben kómából ébredés után itthon lábadoztam lesérülve, a szex pedig nem ment...ezért ő nem érezte magát nőnek... úgy tesz, mintha ŐT kellene sajnálni.

tegnap írtam ki kérdéseket, ahol adtak erőt a szakításhoz, így mgtettem. még csak meg sem aláztam, békésen szakítottam vele. de komolyan összeomlottam! végigbőgtem a hazautat az utcán, bámultak az emberek mint valami ökrök. már csuklottam a bőgéstől férfi létemre. reszketek, szédelgek 10x éreztem hogy majdnem hányok de még azt sem bírok, mivel semmit sem bírok enni tegnap reggel óta így nincs mit.... több mint 30 órája nem aludtam és akkor is keveset. néha rámjön rohamszerűen amióta hazaértem hogy nem kapok levegőt és beledöglöm az egészbe - bár ilyenem már számtalanszor volt, de attól még sz ar. pedig volt már durvább szakításom is és alapból igen durva életem van. rettegek hogy megháborok és egyfolytában csak rimánkodom hogy csak egy pillanatra enyhüljön ez a fájdalom és harag ami van bennem.

közben pedig nézegetem egy ideje az oldalt és mégjobban elkeseredem a sok idióta kérdéstől v választól, amit fiúk írnak. ócsárlják a nőket, gyűlölködnek és persze vinnyognak amiért elutasítják őket, és jönnek a nők felé mindenféle kacifántos vádakkal. forr bennem a düh, hogy mások ilyenen problémáznak és képtelenek a sarkukra állni. közben itt vagyok én, aki szakadatlanul próbálkozom mindennel. .....többször aláztak porig a nők, persze nem vacak lekoptatással hanem kapcsolatban, förtelmes a családom is (2 nincstelen alkesszal kell egy háztartásban élnem), nem egyszer vertek már össze úgy, hogy nem csináltam semmit és nem is védekeztem. de ennek ellenére nekem van életcélom, millió dolog érdekel, nem veszem egy kalap alá az összes ember, hanem kínkeservesen próbálok felállni a padlóról... ó, mit nem adnék valamelyik rinyás csávó életéért! vagy akár a kanos tébolyultakéért is!

Tudom, hogy az én írásom is egy hatalmas adag önsajnálat, de én egyfolytában próbálok mély levegőt venni, nyelni egyet és férfiasan robotolni tovább szakadatlanul előre. de most hiába próbálom összekaparni magam, "összecsuklom". próbálom kiüríteni a fejem és lenyugodni de újra feltör a zokogás és az érzés hogy beájulok a fájdalomtól... mit csináljak?! egyáltalán normális ahogy érzek? nem akarok beleragadni ebbe az állapotba hanem küzdeni akarok! semmiképp sem adom fel!!!

bocs a kaotikus írásért és az esetleges hibákért, alig bírtam összehozni ezt a szöveget... és nem bírom mással megbeszélni, totál magam vagyok, azért írtam ki ide