Csak én érzem úgy, hogy túl van lihegve a kapcsolat? Vagy én lennék túl antiszociális?

"És nem értettem azokat akik igazán boldogok tudnak lenni úgy, hogy hazamennek az üres lakásba és senki nem várja őket, nincs kit megcsókolni, nincs kihez hozzábújni...nekem ez nem ment volna hosszú távon."

Az a baj, hogy rossz helyről (magadból) indulsz ki. Hiába mondasz olyan dolgokat amik számodra pozitívak és csábítóak, ha másiknek ezek a rábeszélőnek számító dolgok csak taszítóak! Persze ezt gondolom el sem tudod képzelni. Szóval valaki nem vágyik arra, hogy hozzábújjon valakihez. Annak hiába akarod ezzel tetszetősebbé tenni a dolgot. Én azt nem tudom elképzelni, hogy hazamegyek az egész napos emberek közül és még akkor ott is mással kelljen foglalkozni, meg alkalmazkodni, meg nem csinálhatok amit akarok, még este se vagy alvás közben... Brr...

A másik meg az, hogy lehet a te nővéred antiszociális. De miért nem lehet "megengedni" azt, hogy egyszerűen csak vannak olyan emberek akiknek ez így jó és nem betegek, meg nem normálisak, meg antiszociálisak, csupán normális emberek normális érzelmekkel, akik az "alma helyet a körtét szeretik egy almaszerető világban".

Azért hoztam fel a nővéremet példának, mert ő már nem normális bizonyos szinten.

Nem csupán antiszociális, hanem teljesen képtelen az érzelmeit kimutatni, még a családtagjai felé is. Ne mondja nekem senki hogy ez normális. Mert nem az.

Az már az ő dolga hogy nincsenek barátai és nincs párkapcsolata sem, nem is volt soha. Ez előfordulhat bármelyik emberrel.