Úgy érzem, hogy a kapcsolatunkban mindig nekem kell alkalmazkodnom a páromhoz. Mit tehetnék?

Próbálom rövidre fogni a dolgokat: lassan két éve vagyunk egy pár, még nem élünk együtt az egyetem miatt. Nagyon szeretem a párom, egy iszonyatosan jófej, kedves és humoros srác - úgymond "álompasi" számomra, attól az egy dologtól eltekintve, hogy gyakran nagyon önzőnek érzem.

Egyre gyakrabban érzem azt, hogy a kapcsolatunkban mindig nekem kell alkalmazkodni az ő igényeihez. Olyan filmet kell nézni, amilyet ő akar, azt kell enni, amit ő akar, azt kell csinálni, oda kell menni, úgy kell mindent tenni, ahogy ő szeretné. Ha én akarok valamit ( akár csak az, hogy menjünk el sétálni egy fél órára), állandóan ugyanazok a kifogások mennek: neki nincs kedve, nem szereti, hülyeségnek tartja.

Természetes az, hogy két ember sosem lesz teljesen ugyanolyan, én pont emiatt elfogadom azt, hogy valamilyen szinten alkalmazkodom hozzá, és olyan dolgokat is megcsinálok, amihez nincs kedvem, csakhogy örömet okozzak neki. Viszont egyre inkább azt látom, hogy az ő oldaláról ez egyáltalán nincs jelen.

Egy példa: ma azon vesztünk össze, hogy az egyik barátnőm küldött egy szilveszteri programajánlót, hogy mehetnénk együtt, én ezt ellinkeltem neki, erre a párom azonnal rávágta, hogy márpedig szerinte fos hely, biztosan nem fog odamenni. Finoman emlékeztettem, hogy tavaly az ő barátaival voltunk, az általa kiválasztott helyen, és én egy zokszó nélkül elmentem, pedig nekem sem volt hozzá kedvem, ráadásul megbeszéltük, hogy akkor ebben az évben én döntöm el, hogy hova fogunk menni az én barátaimmmal.

Elég csúnyán összevitáztunk, a végén nagy nehezen kinyögte, hogy "lesz*rja, menjünk ide", de akkor már annyiszor elmondta, hogy milyen gané hely, milyen rossz lesz, mennyire nem fogj magát jól érezni, milyen szánalmas buli lesz, milyen alacsony szinte süllyedünk, hogy már nekem elment az egész szilveszteről a kedvem.

Nem értem, hogy miért viselkedik így. Rendben, úgy nevelkedett, hogy ő volt a család elkényeztetett szemefénye, de mégiscsak felnőtt ember ma már. Ezerszer elmondtam már neki, hogy ez bánt, ezerszer összevesztünk emiatt, ezerszer átbeszéltük, ő mindig elmondja ilyenkor, hogy majd jobban odafigyel, dehát ilyen természete - és semmi nem változik. Soha semmi, minden kezdődik elölről a következő alkalommal.

Én a világon mindennél jobban szeretem, abban sem kételkednék, hogy ő ugyanennyire szeret engem, mert a hétköznapokban tökéletes a kapcsolatunk - de mindig jön megint egy-egy nagyobb alkalom, amikor választani kell kettőnk akarata között, és ő sosem hajlandó azt mondani, hogy most az egyszer legyen az, amit én szeretnék... már többször gondolkodtam emiatt a szakításon, de tényleg ez az egyetlen olyan dolog, amin vitázni szoktunk, ha ennyiben hajlandó lenne változtatni, egy rossz szavunk nem lenne egymáshoz - de nem tudom, mit tehetnék még, ha már ezerszer megbeszéltük...