Mennyi beszélgetés várható el egy kapcsolatban? Én itt élem ki kommunikációs ambícióimat, s ez eléggé kezd aggasztani. Nem felszínes beszélgetésre gondolok.

Egy részét akár írhattam volna én is...

Szerintem, mikor két ember érdeklődése, tevékenysége annyira eltért egymástól, hogy nem tudnak a másikkal a saját problémakörükről vagy céljaikról, terveikről, közös problémák megoldásáról beszélgetni, akkor erre rámegy a kapcsolat: számára idegen dolgot /tettet/, ha mégoly nagy eredmény is, nemigen tud úgy értékelni az ember, mintha át is látná, mekkora nyűg azáltal, hogy valamekkora részt vállalt benne. Így lesznek a közös sikerélmények helyett egyéni sikerek és velük együtt szakadékok.

Közös téma nélkül tehát nem sok beszélgetés várható.

01:22 vagyok. Előre is bocs a hosszért, főleg mert még lassan olvasós is mellé :)

"Mit értesz alapdolog alatt?" - tudni, mit élvezne, miről beszélgetne szívesen, és általában: hagyni az embereket, hogy csináljanak, amit akarnak, hátha mégis a jó szándék vezérli mindet ;)

"ad azért magáról infókat, de az csak annyiban téma, amíg elmondja. Ritkán jutunk odáig, hogy meghallgatja a véleményemet róla. Vagy ha mégis előfordul, akkor az marad válasz további nélkül."

Így írásban elég sok mondatot termelsz, és ki-kilátszik mögülük, hogy nem is túl komótosan... Egyrészt száz szó közt elbújhat számára a lényeg, másrészt egy lényegre szorítkozó tőmondat vagy kérdés se biztos, hogy előhozza a vágyat a közösen cselekvésre. "Ritkán jutunk odáig, hogy meghallgatja a véleményemet róla." - honnan ez a minősítési kényszer? Csoda, hogy nem kíváncsi rá?

"Csak, hogy értsem: ezzel azt akartad mondani, hogy amikor éppen mondana valamit, akkor tulképpen meg sem hallgatom, csak fújom a magamét, és ezáltal elment a kedve a beszélgetéstől?

Nos, ezt a hátrafordítósdit ő csinálja velem....., s már én vagyok úgy, hogy inkább fel sem megyek mellé, mert rögtön hárít vagy kimegy a szobából."

Hihetetlenül mindennapos, hogy az emberek nem egy nyelvet beszélnek. Összesen annyit állítok biztosan, hogy amikor a saját viselkedésemmel, gondolkodásommal, reagálási kényszereimmel kezdtem törődni, akkor kinyíltak az emberek a régi, jól eldurvult környezetemben is. Néha most is megharagszom a régi önmagamra, és benned is ezt a bosszantó, félvak idiótát látom, aki én voltam nem is rég. Ennyi az össz, de légyszi ne szívd mellre. Elég ha csak annyira sokkol, amennyire engem is sokkolt a felismerés.

"csak el kell gondolkoznom, mit csinálok rosszul"

Nem javaslom. Ebből lesz a depi. Türelmesen meg kell várnod, amíg szitu van, és rögtönözni. Pont úgy, ahogy sikerül. Na nem kapkodva. Senki se tépi le a fejedet, ha két másodpercig csendben vagy, mire kiötlöd a mondandót vagy kérdést. Egyáltalán nincs gond azzal, ha el is felejted "a másik miatt", amit mondani vagy kérdezni akartál. Az se baj, ha már teljesen felderítetted a szokásos játszmáitok mintázatait, és ő természetesen tudattalanul tovább erőlteti. Ott kezdődik a baj, ha ok nélkül (mindig ok nélkül történik) feledésbe merül az a régi összetartozás-tudat abban, akire teljes befolyással vagy: benned. Ott kezdődik a baj, amikor nem a figyelem az elsődleges, hanem a reakció, a minősítés, a fogalomalkotás, az elválasztás kényszere (a négy dolog igencsak egy és ugyanaz). Az igazi baj pedig az lenne, ha lelkes "szimbiózisban" folytatnátok tönkremenésig. Felfedezni, elfogadni, utánajárni máris hatalmas előrelépés volt részedről, és még a "rossz" vég is jobb, mint benne ragadni a makacs helyzetben. Persze a becsületes megoldás mint említettem a figyelemmel kezdődik, és apró lépésekben, lassanként akar hatni inkább két emberre, mint egyre. Pont mert ez a kettő tényleg, mondom tényleg egy bír lenni.

10:03 vagyok. Kérdésem, hogy régebben ez hogy működött? Egyáltalán működött? Mert szerintem sokszor, sokan esünk abba a hibába, hogy olyan dolgot akarunk helyrehozni, ami soha nem működött ha jobban belegondolunk. Ránkjön a szerelem, összeköltözünk, gyereket csinálunk, építkezünk, és egyszer csak érezzük, hogy hiányzik valami mikor már beleszoktunk a rutinba. És ekkor jön a kopp, soha nem beszélgettünk igazán, soha nem volt igazán hasonló az érdeklődésünk, értékrendünk, stb...

Remélem nem erről van szó, csak sajna ilyen esetben az ember ha megfeszül se tudja helyre hozni azt, ami nem is működött soha.

Félreértés ne essék ,nem nekem kell bebizonyítani hogy hogy éltek, össze illetek e, csak azért tettem fel a költői kérdést hogy magadnak válaszolj. Biztos nem vagytok véletlenül együtt, nem kétlem. Az viszont feltűnik, hogy nagyon bő lére ereszted, körbeírod, magyarázod a dolgokat. Lehet hogy ez a sítus fárasztja a férjed, és ezért nem akar belevágni egy hosszú nap után a kommunikációba veled. Ez megint nem kritika, mert nekem oly mindegy mit csinálsz, hogy beszélsz, csak segíteni próbálok, mi lehet az oka a kommunkikáció lohadásának. A volt férjem volt ilyen, annyit körített, hogy a végén totál elvesztem az erdőben, és már herótom volt, ha csak kinyitotta a száját. Próbálj egyszerűen fogalmazni, még ha nehéz is. Magamat sem kell bemutatni, tudom milyen nehéz néha, de hátha célravezető lenne nála.

Amúgy szimpi vagy, sajnálnám ha nem sikerülne megoldani ezt a szitut. Drukkolok!