Hogyan tudnék beletörődni abba, hogy már sosem lesz olyan, mint régen?

Nekem is furcsa. Mert szeretem, a legjobbat szeretném neki, hogy boldog legyen. Lehetőleg velem együtt. Csak erre kevés esélyt látok.

Munka miatt, és kint tervezi a jövőjét velem, de én nem tudnék kimenni. És attól tartok, nélkülem is kint maradna. Nem szeretném rábeszélni, hogy jöjjön haza, kint jobban keres, meg őt ez boldoggá teszi. Csak én szenvedek emiatt. Havi egyszer találkozunk, én még tanulok, így néha emiatt is kevesebbet tudunk.

Én tökre mást terveztem, ő kiment és eltervezte a közös életünket, melyről csak akkor számolt be nekem, amikor már meg volt az állása és választási lehetőségem sincs. "Ha szeretem, akkor úgyis utána megyek." Egy kis ízelítő a családjától. Nem az én döntésem lenne, hanem rákényszerülnék. Nem beszélem a nyelvet sem, ráadásul nem egy olyan szakmát tanulok, amit kint használhatnék. Mert még az anyanyelvemen is nehéz és összetett. Kint újratanulhatnám az egészet. Vagy egy új szakmát kellene elsajátítanom. De még az is az egész ellen van, hogy nem tudnám még az utazásomat sem kifizetni, nemhogy még meg is élni kint.

Mondtam neki, de ő abban reménykedik, hogy ha befejeztem a tanulmányaimat, akkor utána megyek. Amikor közöltem vele, hogy én máshogy terveztem, meg elmondtam neki mindent, amit korábban itt is leírtam, akkor egy "majd lesz valahogy"-gyal elintézte. Akárhányszor próbálom vele megbeszélni, nem jutunk előrébb. Szeretem, el tudnám képzelni vele az életemet, de nem úgy, ahogy ő gondolja. És én nem kényszeríteném arra, hogy miattam hazajöjjön, ha ez teszi őt boldoggá.