Van itt olyan, akinek meghalt a párja?

Sajnos igen.

Túltenni képes rajta az ember magát. Elfogadni azt a tényt hogy nincs. És hogy az élet megy tovább, mert te még élhetsz és lehetsz boldog, és lezárhatod őt mint egy szép részét fejezetét az életednek. És új lapot kezdeni, új reményekkel, esélyít adva magadnak.

Én több munkát vállaltam, segítettek a barátok is, akik nem sírtak mellettem, hanmem ellenkezőleg. Nem az a megoldás hogy valaki leül és veled együtt szomorkodik.

Életcélt kell találnod. Ami csak akkor lesz ha akarod is.

4 éve halt meg motorbalesetben. 13-14 éves ha voltam(ő 17-18),és gyakorlatilag mikor minden a legszebb volt,a fél éves kapcsolatnak ez vetett véget. Na most lehet,hogy azért mert nagyon fiatalon éltem meg,de utána hónapokig alig tudtam aludni,mert mindig vele álmodtam és mindig arra ébredtem fel,hogy ha ott lettem volna,máshogy lett volna. Egy évig jártam pszichiáterhez(depresszió,anorexia,bulímia-ezekbe temetkeztem,meg a tanulásba) és a bulímiáról most télen mertem csak kijelenteni,hogy teljesen kigyógyultam belőle.

Teljesen kiesett ez a pár év az életemből.Állandóan csak falakat húztam magam köré és zárkózott voltam mindenkivel,mert féltem,hogy ha megszeretek bárkit,el fogom veszíteni őt is,és nem szabad senkihez kötődnöm,mert csak magamban bízhatok...

Ezen a nyáron kezdtem csak azt érezni,hogy sokkal szebb lehetne minden ha lazítok és nem gondolok arra,hogy ez bárhogy is megtörténhet. És hogy a múltra emlékezni lehet de benne élni nem szabad,mert tönkretesz. Jóformán egész eddig "nem éltem",de még most is annyira furcsa,annyira nehéz kitörni ebből az elszigetelődöttségből...Azt kell,hogy mondjam,kényelmetlen kicsit. Nem kívánom senkinek,nem csak az elvesztett (első legszebb?) évek miatt,hanem az egész teher,ez a nyomás,minden. Mikor a korodbeliek olyan gondtalanok,te meg "többet tudsz" mint ők és ezért nem tudsz olyan komolytalan lenni már,mint ők. És még mindig érzem,hogy nincs most sem teljesen vége...