Normális dolog 16 évesen, ha úgy érzem, találtam valakit, akik örök életemre különleges marad a számomra?

Rémségesen a padlón voltam, gyűlöltem magam és úgy hittem, mindenki más is utál és semmi sem segíthet rajtam. Aztán eldöntöttem, hogy színjátszó szakkörre szeretnék járni a sulinkban. Gyakorlatilag ez mentette meg az életem! Vagyis sokkal inkább egy srác, aki szintén oda jár. Ő fél évvel fiatalabb nálam és gyakorlatilag első látásra beleszerettem, de mivel egyszer már hatalmasat csalódtam egy viszonzatlan szerelem miatt, csupán 4 hónappal később mertem bevallani magamnak. Hozzá hasonló személlyel soha életemben nem találkoztam még. Annyi pozitív energiát adott nekem, mindig biztatott, megnőtt az önbizalmam, elfogadtam magam, és rengeteg új barátom lett. És gyakorlatilag a sírást is abbahagytam. Soha senki nem tett még ennyit értem. Annyira mély érzéseim vannak iránta, hogy néha betegesnek érzem magam. De akkor is ő a hős a számomra, aki megmentett engem a saját önmarcangolásomtól. Viszont félek, mert talán ő nem szerelemmel gondol rám. De akkor sem értem, a színjátszón mindig párban akart velem lenni, elég zavarba ejtő szituációkban. De ő azt állítja, én vagyok a legjobb barátja, és nem ér rá csajozni, leköti a suli. Persze érdekelte,van-e pasim. De tavaly október óta ismer, ez a kérdés teljesen nonszensz! Én úgy látom, egyszerűen csak éretlen. Az én érzéseim nem fognak egykönnyen változni, szóval azt hiszem, várok, amíg rá nem jön arra, hogyan is áll a kapcsolatunk. Bocsi, hogy hosszú . :(