Normális dolog 16 évesen, ha úgy érzem, találtam valakit, akik örök életemre különleges marad a számomra?

Köszi az eddigi válaszokat! :D Idegen_kívüli lény furcsa módon én hiszek az örökre együtt-ben. Mert láttam már rá példát. Mondjuk, nem hiszem, hogy ez pont velem lenne így, és én elfogadom azt is, ha nem úgy tekint rám. Akkor legalább barátok maradhatunk. Egy életre is akár! :) Ami pedig nagyon jó dolog lenne, mert annyira hasonlít rám, mint eddig még soha senki, akivel találkoztam. De még reménykedem, hogy hátha észbe kap...

Kedves Csípnek a szúnyogok. Én megértem, ha ezt gondolod rólam, de sajnos vannak az életben olyan dolgok, amik képesek még egy ilyen rövid életút alatt is hatalmas lelki fájdalmat okozni, és én örülök, hogy van valami, ami elfeledteti velem ezt az egészet. És sajnos túl sok dolgot értek már meg ennyi idősen is, mivel úgy gondolkodom mint egy 20 éves. ( sokan mondták már )Nem vitába szállni akarok veled, mivel szinte semmit sem tudsz sem rólam, sem arról akit szeretek, és biztos vagyok benne, ha tudnád a történetünk, nem írtad volna le a kommented. Ő is megélt egyet-mást. ( sajnos ) Ezt el kell fogadni.

Ez a szerelem nem hasonlít a szánalomhoz. Különben is, mi a baj abban, ha valakit igazán szeretünk és átérezzük a helyzetét? És ha esetleg meg is sajnáljuk és segíteni akarunk rajta? Mindegy mi módon, de miért ne lehetne némi szánalom egy kapcsolatban? Normális emberi érzés, ha támogatni, segíteni akarjuk azokat, akik fontosak nekünk. Ezt úgy nevezik EGYÜTTÉRZÉS. És még azelőtt beleszerettem, mielőtt egyáltalán tudtuk volna, hogy a másikat lenne miért megszánni. És ő sem azért tett jót velem, mert tudta, hogy rám fér. Teljesen magától értetődően tette ezt velem. Talán baj, ha léteznek ilyen érzések. Naiv vagyok, ez tény. De amit tudok és érzek, az teljesen őszinte. Az már más kérdés, hogy van aki nem hisz ebben, és ostobának néz. Fogadjátok el, hogy ez van. És hiába hiszitek okosnak magatokat, hiába is vitatkoztok, hiába gondoljátok ez max. csak a filmekben és a love sztorikban lehet így, attól még létezik. Nem biztos hogy normális, de akkor is van ilyen.

És ha mondjuk, az akit szeretsz, a legjobb barátod is? És bármit megbeszélsz vele? Nem azt mondom, hogy nyomorítsuk meg egymás életét azzal, hogy a másikra akasszuk a problémáinkat, de egy jó kapcsolat alapja szerintem az őszinteség, és ha meg tudjuk hallgatni a másikat, még ha nem is tudunk kommentet fűzni hozzá. Mi jelenleg barátok vagyunk ( az már más kérdés, hogy én szeretem ) és szerintem teljesen normális baráti kapcsolatunk van. Ha valami van, megbeszéljük. De amúgy nem a depizésből áll az életünk, sokkal többet nevetünk, mert próbálunk nem a rossz dolgokra gondolni. De az az igazság, hogy az ő édesanyja meghalt, 1,5 éve. :( És valahányszor találkozom vele, mindig mond róla valamit. Talán ez megnyugtatja, de én akkor is sajnálom őt. Tényleg nem ezzel foglalkozunk állandóan, de ez akkor is nagyon szomorú dolog. És örülök, mert ha velem van, akkor mindig vidám és csak ez számít igazán. :) Ha ő boldog én még inkább az vagyok! A természetem pedig alapból vidám és élénk, ő pedig csak a legjobbat hozza ki belőlem és talán én is belőle, mert ő is nagyon nyitott. Egyszer azt mondta, ha én főnév lennék, én lennék a vidámság. Egy ilyen bók melyik lánynak ne esne jól? És ha pillangónak, meg angyalnak neveznék? Mert ő ilyeneket mond. És célzásokat tesz dolgokra, amiket nem tudok mire vélni. Van egy lány, aki közös barátunk, és a lány azt mondta, neki sose mondana ilyeneket. Pedig már 9 éve ismerik egymást! Szóval, ez valószínű már túllépett a barátságon, de ő még nem áll készen egy kapcsolatra. Így meg velem lehet, kötöttségek nélkül és még meg is szokott ölelni, mert soha nem bírja megállni, hogy ne tegye. A barátnőmet sose ölelné meg. És a barátnőm szerint folyton, mindenkinek rólam beszél. Mondjuk ezt a srác is bevallotta már nekem, ami szintén különösnek tűnik. Szóval igazából ilyen a mi kapcsolatunk, el lehet ítélni, de semmi furcsa nincs benne.