Miért félek a kapcsolattól, a közeledéstől?

20 éves vagyok, és még mindig egy kiskamasz szintjén állok ilyen tekintetben. Sose voltam vagány, csajozós. Nagyon anyás gyerek voltam, és mivel sok atrocitás ért a korosztályomtól, egyre elzárkózóbb lettem, és csak a szüleimben bíztam. Tudom, hogy ez baromi gáz, de azt hiszem, még most is túlságosan így van ez. Nem szakadtam le édesanyámról. Ha valaki közeledik (akár fiú barátként, akár lány barátnőként), akkor egyből félelem fog el, védekezni kezdek, és ellenségként tekintek rá. Az az első gondolatom, hogy bántani akar, meg akar alázni, hülyének néz, visszaél majd a bizalmammal. Egyszer, nem olyan rég, egy buliban egy barátom (akit nem rég ismertem meg) kicsit ittasan átölelt hátulról és majdnem nekitámadtam, mert az volt az első gondolatom, hogy fojtogatni fog.

A lányokhoz is valahogy így állok. A félelmeim rabja vagyok. A sok beképzelt félelmem pokollá teszi számomra az életet, és ha adódik lehetőség, még akkor is sokszor ellöktem. Olyanok jutnak eszembe, hogyha kapcsolatba kerülök, akkor ő majd elvár tőlem valamit, akkor majd nekem vigyáznom kell rá, de nem leszek rá képes, hogy kiderül, hogy mennyire férfiatlan vagyok és mennyire gyerek vagyok még belül. Nem tudjátok elképzelni, mekkorák ezek a félelmek. Meg akarok változni. Fel akarok nőni. Mit tegyek?

(pszichológusokhoz, tanácsadókhoz jártam és járok)

20/F