Szerintetek az nagyon gáz, hogy 27 évesen egyedül vagyok -- és nem is volt még eddig soha senkim?

Nem mintha különösebb elveim lennének ezzel kapcsolatban (tisztaság a házasságig stb.), vagy túl nagy elvárásaim lennének, egyszerűen csak soha senkivel nem kerültem olyan kapcsolatba, hogy ennyire közel engedtem volna magamhoz. Alapjában véve elvagyok így, élem a mindennapjaimat, elfoglalom magam munkával, sporttal, és csak néha tör rám a magányosság, de akkor aztán nagyon fáj. Már a külsőm miatt is elítélnek (nem vagyok egy szépségideál, az igaz, de azért igyekszem a lehető legtöbbet kihozni a nem igazán létező adottságaimból), de még ha kezdetben kedvesek is hozzám, amint egy kicsit is jobban megismernek, mindenki elfordul tőlem.

Szerintetek mit csinálok rosszul?

Nagyon kérem, senki se ajánljon nekem többé "pszich"-hel kezdődő foglalkozású embereket, mert ez az út már megvolt, és nyugodtan mondhatom, hogy állatkínzásnak is beillett, amiken én ott keresztülmentem, azt tőlünk kicsit nyugatabbra a vágóállatokkal szemben büntetik.