A barátomat elüldözi a családja. Mi a helyes megoldás?

3! ne haragudj, de a gyerek nem most kezdett tanulni, eddig is evett, fürdött, mostak rá, mi változott? csak érdeklődöm

mivel nekem 3 gyerekem van, ezt ismerem, pedig mi is válunk, a nagyobbik gyerek nem régen kezdett dolgozni, még se kértem tőle semmit.

Válaszom: nem egyszerű a helyzet, de csak le kéne ülni nekik beszélni, mondják meg mi a gondjuk, mert ez érdekes.

Bár olyan család, ahol 2 fiú gyerek van, sajnos a kisebbet jobban szeretik. Eddig ezt tapasztaltam, de elég sok helyen így van. N

Ez egy nagyon gyakori szituáció, a kitolódott tanulmányok miatt. Ma nem úgy van már, hogy 18 a gyerek, kitanulta magát, és megy dolgozni.

A negyvenes generáció, még ezt élte.

És nehezen tudják elfogadni, hogy a gyerekük, úgymond felnőtt, de nem dolgozik, mert ők azonosítják a pénzkeresést, a felnőttséggel.

Ma már viszont, úgy is beszélhetünk felnőttségről, hogy érzelmileg, szociálisan, egzisztenciálisan hol tart valaki.

A legrosszabb, ha ezek nem tudnak egyszerre érvényesülni, mert ez feszültséget generál.

Mindenképpen költözést javasolok, mert ezt nem fogjátok tudni megértetni velük.

Első körben le kellene ülni és megbeszélni ezt családon belül.

Először is bele kéne gondolni a másik oldalba: a FIATALABB gyerek dolgozik, adja haza a pénzt, míg az idősebbik a családi kasszán tanul és baromi jól elvan a barátnőjével. Persze, hogy baszogatják, mert ő kiadás és élvezi, a többiek meg termelők és nagyon nem élvezik. Megmondom őszintén, engem is zavarna, ha a saját pénzemen veszek egy számítógépet, és a melóból hazaérve nem tudok leülni elé, mert a bátyám használja, akinek más dolga sincs, csak órára járni, bulizni, csajozni meg tanulni, mindezt az én pénzemen.

Egyetem mellett én nem ritkán dolgoztam, ő is egész nyugodtan megtehetné. Mire megkaptam a diplomámat főállásban dolgoztam a mostani munkahelyemen, mindezt úgy, hogy addigra már másfél éve itt dolgoztam heti 24-32 órát, és mellette nappali tagozatos hallgató voltam. 43 kreditet csináltam meg, szakdolgozatot írtam és közben heti négy napot jártam be dolgozni. Ezt mind meg lehet csinálni, csak akarni kell(ene).

A pasid ehelyett elkönyvelte, hogy ő bizony most egyetemista, és áldozatként állítja be magát, miközben rengeteg szabadideje van, és kényelmesen találkozgat veled, mindezt az anyja és az öccse pénzén. Amikor ezért cseszegetik, akkor szépen kiforgatja a szavakat és el akar költözni oda, ahol nem bántják. Ez komolyan ennyire bonyolult?

Ne érts félre, nem tartom a pasidat rossz embernek, de ez egy tipikusan gyerekes viselkedés. Az anyja és az öccse részéről meg rossz kommunikáció, mert nem azt mondják neki, hogy takarodjon diákmunkára, hanem inkább sértegetik. Tulajdonképpen zsák meg a foltja, mert mindkettő csak saját magát képes észrevenni ebben a veszekedésben, szembenézni meg egyik sem hajlandó önmagával. Te pedig - mivel szerelmes vagy és vak - meg is erősíted ebben, ahelyett, hogy építő jelleg kritikával szolgálnál.

Javaslatom a párod számára, hogy vegyen vissza kicsit az egóból, próbálja külső szemlélőként megérteni a helyzetét és akkor hamar rájön, hogy itt bizony ő a semmirekellő. Kezdjen el dolgozni, pénzt keresni, vegye le a terhet az anyjáékról, mindjárt jobb lesz a hangulat. Ha meg nem, akkor meg lesz pénz elköltözni. A panaszkodás, menekülés és hisztizés nem vezet sehova...

ma 11:51-es vagyok.

"Amit a család fizet, az mindössze a fürdővíz és az ebéd."

Azért ez sosem ilyen egyszerű. Egy rakás olyan költség van, amit nem minden hónapban fixen fizetnek, de igazság szerint nem is ez a lényeg.

"Az már mellékes, hogy általában nálam zuhanyzik és ebédel."

Épp ez az! Itt nem arról van szó, hogy éhen hal miatta a család, hanem, hogy haszontalannak látják. Ha a húszéves gyerekemmel veszekednék, hogy miért nem dolgozik, és inkább a barátnőjénél ebédelne és fürdene, totál kiakadnék, hogy más nyakán lóg inkább. Ne számolgassátok, mi mennyibe kerül, itt elvekről van szó: nyilván nem megy tönkre a család a költségektől, de ettől még lehetne önállóbb.

"A többi költségét a 10ezer ft ösztöndíjából téríti."

Nem igaz! Nálad ebédel, nálad fürdik, más fizeti az áramot, a bérletet, a ruhákat és még sorolhatnám.

"Én amondó vagyok, hogy ha az anya elvállalta annak idején a gyereket, akkor tartsa is el, amíg tudja, amíg fel nem nő."

Felnőtt! Ne érts félre, ha egyetemre küldte a gyerekét, akkor nyilván támogassa is (bár ha húsz évesen éppen végezni készül, akkor gyanítom, ez csak OKJ). Ez idáig rendben, csak nehezen viseli egy szülő, ha az egyik gyereke 19 évesen keres pénzt, a másik (ráadásul az idősebb) meg ugyanolyan gyerek, mintha gimis volna, és a barátnője és az anyja költségén ebédel és lakik.

"A barátom nem szokott gépezni, mivel a többiek ülnek a gép előtt mindig."

Bocs, de ennek a mondatnak nem volt értelme:

- nem engedik gép elé ülni

- figyelj, engem is zavarna ha ott ülne, én sem biztos, hogy engedném

- de mondom, hogy nem ül ott, hát nem engedik

- ???

Erről volt szó eleve; a kiváltó okot ne használd már mentségként!

"Ha pár hónap múlva már dolgozni fog, akkor úgyis meghálálja majd."

Fuh... Nem szeretnélek kiábrándítani, de azért ez nem így szokott működni! Nem tudom, mit tanul a párod, de már nem azt a világot éljük, hogy suli vége után megyünk dolgozni. Pontosan azért is vannak rá kiakadva, mert nemsokára állást kell találnia, miközben még diákmunkára sem ment el. Az én párom közel másfél évig keresett állást, ebből 11 hónap munkanélküliként (előtte alkalmi munkásként) - nem volt egyszerű.

Az írásom alapján azt gondolhatnád, támadom a párodat, vagy téged, de hidd el, nem! Úgy gondolhatod, hogy az anyjával értek egyet, pedig nagyon nem; konkrétan a lehető legrosszabb megközelítések egyike, amit csinál.

Elég nagyzolósnak hangozhatott az előző írásom, miszerint mekkora kemény harcos voltam a kötelességtudat harcmezején, csak épp a lényeget hagytam ki: ez nem volt mindig így! Nagyjából hasonló harcot vívtam anyámmal én is, kb ugyanennyi idősen. Egyetemre jártam, de nem haladtam vele sehová, ki is rúgattam magam. Mindeközben - bár gyakran nem keveset dolgoztam iskola mellett - ő tartott el, miközben én éltem az életemet. Én úgy láttam magam, mint áldozat, aki minden idejében igyekszik dolgozni, miközben szív az egyetemen, miközben gyakorlatilag semmirekellő életet éltem, csak ezt akkor nem így láttam - gyerek voltam. Anyám nagyjából hasonlóan közelített a problémához, mint az anyósjelölted: sértegetett, üvöltözött és minden szarról a fejemhez vágta, hogy mennyibe kerül és évek alatt sem sikerült ezeket a dolgokat teljesen lerendezni.

Amit előzőleg írtam, pontosan azért írtam, mert ha egy olyan semmirekellő, mint amilyen én voltam 18-20 évesen ekkorát tudott fordulni, akkor gondolom, a pasidnak is menni fog. Jelenleg a haveri köröm 80%-ánál sokkal jobban megy a sorom mind szakmai, mind magánéleti szempontból, pedig akkor én voltam az egyik legnagyobb sz*rházi. Egy dolgot értettem meg: nem panaszkodni kell, nem sajnáltatni magad, hanem megoldani a problémákat. A párod inkább elköltözne otthonról, mintsem elgondolkozna, hogy Ő mit ronthat el. Én is ezt tettem, nem is haladtam semmire...