Van még esély rá, hogy jó legyen ez a kapcsolat?

19 éves vagyok, egy éve és három hónapja vagyunk együtt a párommal, (ő két évvel fiatalabb nálam) és már megéltünk együtt rengeteg mindent. Eleinte csodálatos volt minden, soha életemben nem éreztem még ennyire gyönyörű érzést, mint ez, pedig nem ez volt az első szerelem az életemben. Rengeteg időt töltöttünk együtt, aztán néhány hónap után, már félig-meddig a szülei házában laktam, minden éjszakát ott töltöttem, szinte csak napközben mentem haza. Aztán telt múlt az idő és jöttek a gondok. Nála az, hogy nagyon könnyen felidegesítette magát apróságokon és ilyenkor dühöngött és csapkodott, én meg ilyenkor komolyan megijedtem tőle és nem tudtam lereagálni. Próbáltam megnyugtatni, de nem szerette ilyenkor a közelségemet, ezért inkább ráhagytam, de továbbra is zavar (a mai napig). Nálam pedig az volt a legnagyobb probléma (?), hogy annyira szerettem, hogy az életemet is adtam volna érte. És ez kihozta belőlem a legnagyobb érzékenységet. Esküszöm, nem vagyok hisztis. De ebben a kapcsolatban … hát túlságosan is azzá váltam. Ha picit csúnyábban nézett, már folytak a könnyeim. Nem hiszti volt, csak annyira ragaszkodtam, annyira szerettem, hogy ezt hozta ki belőlem. Egy ideig azt mondta, maradjak mindig ilyen, mert ilyennek szeret. Aztán már mégiscsak zavarni kezdte, amit őszintén szólva egyáltalán nem csodálok. Aztán ez múlni kezdett, megedződtem közben. Aztán zavarni kezdett, hogy sokat számítógépezik, és nem velem van, meg hogy nagyon rendetlen, meg az is, hogy nem lehettem többet otthon, mert sokat akart velem lenni, ami még önmagában nem is baj, de én szeretek itthon lenni, igényeltem volna az itthoni környezetet, de szinte teljesen elszakadtam a családomtól, akiket szeretek. Kettős dolog volt ez, és nem csak az ő hibája, mert bár imádom a családom, itt is vannak gondok, sokszor elég nagyok, és emiatt menekültem is innen, de azért vissza is vágytam volna. Viszont azt tudni kell, hogy nem mondtam el neki, hogy zavarna bármi is. (ma már tudom, nagy hiba volt!) Aztán egyszer csak meguntam a problémákat (ekkor voltunk nyolc hónaposak) és otthon akartam aludni. Mivel ekkor már minden nap nála aludtam, rögtön tudta, hogy baj van. Már a szakításon gondolkoztam, de megbeszéltük a dolgokat, és minden rendbejött. Kevesebbet számítógépezett, rendesebb lett. Egy ideig rendben mentek a dolgok. Voltak kisebb vitáink, annyira semmi komoly, éltük az életünket. Azt tudni kell, hogy nagyon féltékeny típus voltam. Sok volt régebben a lány ismerőse, barátja, és elég sok csaja is volt előttem, és ez engem valahogy rosszul érintett. Pedig nem is tartják a kapcsolatot, csak msn-en. De a lényeg, hogy ezek a csajok küldözgettek neki régebben egy csomó meztelen, meg félmeztelen képet, és ezek mind mind benne voltak a gépében, amit még úgy találtam meg, hogy ő hagyta nyitva a mappát, és gyakorlatilag látta, hogy odaülök a gép elé, és látom. És „természetesen” egy zokszó se hagyta el a számat, csak belülről őrlődtem .. Ő meg szerintem azt hitte, hogy engem ez nem zavar. Ez után persze már maradt bennem egy adag féltékenység és ez vitt rá, hogy belenézzek a gépébe. És találtam egy msn-ezést, amiben egy csajt fűzött, hogy webcamozannak, és dicsérte, hogy milyen szép meg minden. És félreérthetetlen msn-ezés volt. Kimásoltam és másnak is megmutattam. Mindenki szerint félreérthetetlen volt. Reggel volt, amikor megtaláltam ezt az msn-ezést, ő még aludt. Elköszöntem, és simán hazamentem. Nem tudtam, mit csináljak. Aztán átjött a barátnőm és összeszedtük a cuccait, és elindultunk hozzá. Ő már közben felhívta anyukámat, hogy mi a baj, mert kikapcsoltam a telefonomat, és nem tudott elérni, és nagyon aggódott értem. Átmentem, és rákérdeztem. Elmondta, hogy csak egy csajt akart megszívatni ezzel. Nem részletezem, hihető volt sztori, ilyet nem lehet azonnal kitalálni. Béke volt, de sajnos a sebek azért megmaradnak az emberben. Ez után egy-két hónnappal beütött a krach. Villámcsapásszerűen belém vágott az érzés: már nem szeretem. Nem hittem el magamnak sem. Rám jött a szédülés, hányingerem lett, és azt hittem, ez valami rossz álom, és biztos van magyarázat erre, mert ez egyszerűen lehetetlen, hogy ilyen van! Elmondtam neki, mert látta, hogy kikészültem valamitől. Elég rendesen kiakadt. Én szintén. Aztán ezen is túl lettünk. Nem engedte, hogy szakítsak vele. Én őrlődtem, menni akartam, ő nem engedett. Szenvedtünk mind a ketten. Néhány napot külön voltunk és ez feltöltött. Végül újra beleszerettem. Aztán megint volt egy ugyanilyen, akkor már biztosan bennem volt, hogy én ezt most befejezem. Nem lett vége akkor sem. Szintén néhány nap szünet, de már nem folytattam olyan biztosan, ahogy előzőleg. A szenvedély lángja kezdett múlni, és amikor átöleltem inkább biztonságban éreztem magam mellette, és megnyugodtam tőle, mintsem szenvedély lett volna. Azóta folyamatosan együtt vagyunk, néhányszor megesett még, hogy úgy éreztem nem szeretem, de már nem volt belőle ekkora cirkusz. Mindig visszatért az érzés, néhány nap szenvedés után. Én viszont elkövettem közben két nagy hibát is. Az egyik: elvesztettem önmagam. Ő nem szeret inni csak néha és nagyon keveset, nem cigizik, csak egy évben két szálat, és ez furcsa volt nekem. Igazodtam hozzá ebben. Ivásban azért, mert hogy néz ki, hogy ő a srác, és mégis én iszom többet, a cigit meg azért tettem le, mert őt zavarta, én pedig nem tudtam ezzel a tudattal együtt élni. Pedig sosem vesztünk össze emiatt. A lényeg, hogy végül már mindig hozzá igazodtam, és sosem csináltam azt, amit én szerettem volna csinálni. És észre se vettem, hogy szinte feladtam önmagam. Ez folyamatosan frusztrált voltam, ezért volt, hogy szinte a semmin vesztünk össze, mert folyamatosan ideges voltam. Miután rájöttem, azóta tudatosan odafigyelek erre, és jobban érzem magam. A másik nagy hiba az volt, hogy beteges féltékenykedővé váltam. És többször is lebuktam hogy kutatok. Negyedszerre szakított velem. Én pedig visszakönyörögtem magam az azt követő egy órában. Belement. Nem tudom, hiba volt-e, mert azért akart szakítani, mert úgy érezte, már nem bízik bennem, és mégis folytattuk. Talán idővel ez elmúlik, de lehet, hogy nem, és valószínűleg sosem lesz már olyan, mint amilyen volt. Ja és még az zavar benne, hogy fiatal még (17 éves) és alig mozdulunk ki. A nyarat gyakorlatilag otthon töltöttük. Balcsin voltunk és ennyi. Nem tudom, van-e értelme a kapcsolatunknak, és lehetne-e valamit kezdeni vele, hogy jobb legyen, mint most, és el tudjuk-e felejteni egymásnak a sérelmeket, amiket okoztunk. Szeretem őt, és kötődöm hozzá, és a szakítás gondolatára összeomlok egyszerűen. Szeretném megmenteni ezt a kapcsolatot! Segítsetek kérlek!!