Hogyan vennétek rá arra a párotokat, hogy találkozzon a szüleiddel?

Miután ezt közlöm vele, megkérdezi, hogy mégis miért érzem magam kellemetlenül?

Az erre adott válasz, miszerint anyukádnak is biztosan elege van abból, hogy állandóan itt vagyunk, csak annyit ér, hogy közölje velem, hogy "anyám imád, ha tehetné, ideköltöztetne!"

Ha felhozom, hogy szeretném, ha megismerkednének, kivédi azzal, hogy már ismerik egymást - mindkettőjükkel tök véletlen találkoztunk az utcán -, és hogy ő nem velük jár, hanem velem.

Tény, hogy nem házasságot tervezünk, mert fiatalok vagyunk, de amikor megkérdeztem tőle, hogy amíg járunk, nem jössz fel hozzánk, egyszerű humorral kikerülte a dolgot: majd ha szakítottunk, ígérem felmegyek.

Akárhogy nézem, kényelmesebb lenne neki, ha nálunk lennénk, nem kéne átsétálnia a fél városon négyszer, mert ilyenkor lejön értem, vissza megyünk, aztán este megint lekísér, hogy utána hazamehessen, és ehhez ragaszkodik is.

Elmondtam már neki, hogy a szüleim még sosem ettek embert, valószínűleg nem is szólnának hozzánk a köszönésen kívül, tehát nem ülnének be a szobába, hogy na akkor beszélgessünk a virág és méhecske esetéről, de állítja, hogy nálunk lenni maradandó lelki károkat okozna.