Ha elhagy mert nem szeret, miért dobja rám a lelkiismeretet, hogy miattam van vége?

de ha lelépett minek foglalkozik egyáltalán vele, hogy mit gondolok róla?

miért akarja azt, hogy engem marcangoljon, hogy nem vagyok szerethető, hogy hibás vagyok, hogy rossz vagyok?

ő választotta ezt, nem én.

ha rajtam múlt volna, nem lenne vége.

(amúgy nem tinik vagyunk)

a pszichikai terrorizáláson mit lehet megbeszélni, nagy felnőtten?

közöltem vele, amikor olyan lettem, amilyennek akarta, akkor is csak belém kötött. újból és újból. és ha akart volna, velem lenne, szóval nem veszem magamra, hogy miattam van vége, mert nem miattam van vége.

most épp ez lenne a terror, hogy rám dobja a lelkiismeretet.

nem a lelkiismeretet érzem, hanem az esik rosszul, hogy ártani akar tulajdonképpen még most is, miután elhagyott. valószínűsítem azért, hogy sírjak utána, hogy hibáztassam magam, stb stb.

ahelyett, hogy hagyna élni.

ha kis hülye lennék, még be is venném, még belemennék magyarázkodni, hogy de én nem akartam rosszat, de én..., higyj nekem, meg hasonlók. csak ugye így idősebben átlátok rajta.

és csak nem értem, hogy miért bántana még mindig. hogy ez neki mire jó, miért szükséges.