Normális ez így? Valós, vagy csak beképzelt probléma? Túlreagálom?

Vasárnap jöttünk össze Ábellel - majdnem egy hete járunk. Ô tapasztalt, érett pasi, én meg tapasztalatlan 16 éves vagyok, ô az elsô barátom.

Márciusban kezdtünk jóban lenni. Az elején 30 perceket beszéltünk facebook chaten, aztán már azon kaptuk magunkat, hogy órák óta dumálunk. Késôbb jött a webkamera, skype, telefon... 4-5 órákat is képesek voltunk átbeszélni, majdnem minden nap, akár éjszaka is.

Eddig mindig írt a kedves SMS-ei végére egy puszit, vagy egy (K) jelet, egész pontosan ameddig össze nem jöttünk. Olyanokat is írt, hogy hazaértem-e rendben, érdeklôdött, minden nap felhívott, vagy megkérdezte, feljövök-e skypera, hogy ott beszéljükn. Aztán most, hogy 'együtt vagyunk', csak csókolózunk, és nagyon jó vele, de szinte nem is beszélünk. Hozzátartozik a történethez, hogy az apja nem nagyon akarja, hogy a fiának barátnôje legyen - fôleg ne én töltsem be ezt a szerepet. ( Ábel húgának az oszttársa vagyok, és ez a papát zavarja, nem is tud arról, hogy összejöttünk - már akkor bepöccent, amikor megtudta, mennyire jóban vagyunk. Jó, van egy 'kis' korkülönbség, nem mindennapi kapcsolat, tudom, de ez szerintem nem akadály. ) A másik, hogy 2,5 órára vagyunk egymástól, az egyetem miatt. Kéthetente jár csak fel, bár eddig minden hétvégén tudtunk találkozni.

Nem akarok sok lenni neki, persze a vágy is hajt, mert teljesen belezúgtam, és legszívesebben tényleg állandóan ölelgetném, de furcsának érzem, hogy nem beszélünk. Amikor elkezdtem mondani valamit, direkt heccelt, csókolgatta a nyakamat, hogy ne tudjam elmondani, amit akarok, röhögtünk ugyan, vicces volt, de az egész találka alatt kb 30 mondatot beszéltünk csak, a többit végigcsókolóztuk. Nekem hiányzik az, mint régen: a hosszú filozofálgatások, az érzés, hogy mennyire megértjük egymást, egymás humorát, hogy órákig tudtunk beszélni abszurd témákról, és hogy mennyire egy hullámhosszon voltunk. Annyira belemelegedtünk múltkor, hogy még a pólóm alá is benyúlt, a hátamat simogatta, ruhán keresztül a mellemre is rászaladt a keze, és a fenekemre is. Elôbbi miatt szóltam, hogy sok, de amint hazaértem, rájöttem, hogy sokkal több mindent sem szabadott volna megengednem...

Elôször is szeszögezném, hogy ô nem a testiségre hajt. Ez biztos. Már beszélt anyukámmal - ô ragaszkodott hozzá - , aki megbízik benne, és áldását adta ránk, velem együtt boldog. Komolyak a szándékai, de már abban a korban van, jól tudom, hogy - bár tudja, hogy engem még nem nagyon kéne belevinni - a redszeres nemi élet hozzátartozna a mindennapjaihoz.

Sajnos az apja miatt baromi sokat kell titkolóznunk, és ez is rossz. Folyton attól kell félnünk, hogy ki lát minket, nem mehetünk az utcán kézenfogva, kerülnünk kell pár helyet. Nem tudom, hogy mondjam-e neki, mert tudom, hogy ô is szenved miatta, nem akarom ezzel jobban terhelni... Csak nem tudom, mi legyen. Mondjam a problémámat, vagy még korai?! Fogalmam sincs, mi legyen, hogy várjak-e még... Hajlamos vagyok túlreagálni a dolgokat, és ez rettentô idegesítô tulajdonságom, bár ne mutatom ki, csak belül szokonok. Segítsetek, légyszi.